3. fejezet - Légionáriusok

Harsány nevetés zaja törte meg a tábori sátor csendjét. Római katonák élénk beszéde szűrődött ki résein át. Mély, dörmögő beszédéről már messziről felismerhetővé vált Rufus, ki a legnagyobb szószátyár volt mind között. Gyakorta hencegett csatatéren szerzett sikereivel, ám a valóságban az ütközetek során inkább bizonyult riadtnak mintsem hősnek. Nem így a hölgyek társaságában, kik örömmel keresték kegyeit. Hosszas dicsekvés közepette tekintete a sarokban megbúvó jó barátjára tévedt. Általában vele tartott szórakozásaiban amaz is s tán pont ez volt az egyetlen közös bennük. Marcus kevésbé beszédes természetével csak annyit közölt, amennyi mindenki számára befogadható, ám sajátos humorával túlszárnyalta Rufust. Olykor versengésre adott okot az a tény is, hogy míg Marcus munkától edzett vidékről származott, addig barátja hozzá szokott a kényelmi élethez, a fürdők és finom étkek okozta örömökhöz, testét hozzá kellett szoktatnia a fizikai megterhelés okozta sokkhoz. A kiképzés hihetetlenül nehéznek számított; ügyeskedni kellett a katonáknak úszásban, dárdavetésben, vívásban. A legionáriusokat állandó készültségben tartották. Naponta kétszer vitték ki gyakorlatozni őket, a fegyverforgatást nagyrészt karddal és a hajítógerellyel gyakorolták. Havonta három alkalommal 30 km-es menetgyakorlatot tartottak teljes menetfelszerelésben. Gyakran tűnt elviselhetetlennek, főleg a városi származásúak számára. Kezeiket hólyagok borították, izmaik fájdalma mindennapossá vált. Teljesítőképességük határán olykor a szökés vagy a parancsmegtagadás gondolatával játszottak s csak a fenyegető halálbüntetés eshetősége tartotta bennük az erőt a kitartáshoz. A fegyelem volt sikereik alapja, a háború tanította a katonát fegyelemre, de békeidőben is folyamatosan foglalkoztatni kellett őket, hogy ez a rendezettség ne lankadjon. Marcus tiszta szívéből gyűlölte ezeket az időszakokat, mikor napjai a közmunka unalmas hétköznapi ingoványába ragadva teltek, nem érezte magát ide valónak. Élete folytonos küzdelemmel telt, mind az ellenséggel, mind önmagával, mind az emberek állította törvénnyel. Otthona már hosszú ideje a tábor volt s minden mi katona léte előtt létezett, semmissé lett, mikor egy járvány elvette tőle mindazokat, kiket valaha szeretett.

- Marcus, öreg barátom! Hát hagyod, hogy egyedül fogyasszam el ezt a jó bort? Van neked szíved, így hanyagolni legkedvesebb bajtársad, eme nehéz feladat elvégzésében?- nevetett fel Rufus, miközben újra töltötte kupáját immáron sokadszorra az est folyamán.

Úgy tűnt tán szavai nem találnak meghallgatásra, ám kis idő elteltével Marcus is csatlakozott a társasághoz s bár hangulata nem tűnt éppen ideálisnak a mulatozáshoz, igyekezett erőt venni magán, s jó képet vágni barátja invitálásához.

• Töltsd tele, érezd a törődést! - s már emelte is poharát a magasba. Belekortyolt, lassanként kezdte érezni az alkohol hatását, amint az finoman bizsergető érzéssel szétterült egész testében.

Rufus hosszasan figyelte barátját, ki olyan savanyú arccal ült közöttük, mint aki élete legnagyobb csatájára készül s tanácstalan, hogy mivel is tölthetné utolsó óráit.

• No, mi lelt téged ily hirtelenjében, tán nem elég jó a bor, az úri szádnak?- heccelődött kíméletlenül.

Marcus elhúzta a szája szélét.

Rufus nem hagyta annyiban a dolgot.

• Úgy látom, itt már komolyabb orvosság szükségeltetik! Tán egy finom hölgy karjai között meglelnéd a boldogságot ma éjszakára?- nevetett fel, hangjában játékossággal.

Marcus gondolataiba bevillantak az emlékképek közös kalandjaikról, számtalan hölgy társaságában, és bár kellemes érzést keltettek benne ezek az emlékek, mégsem érték el a kívánt hatást.

Rufus arca elkomorult.

• Az Istenekre barátom! Nincs oly borzalom a földi világon, mire ne lenne gyógyír a jó bor és egy szépasszony társasága! Mondd hát, mi végre ez a búskomorság?

Marcus maga se tudta megfogalmazni, miért is érez ürességet, mely az utóbbi időben számtalanszor tört rá. Az eltelt időszak eseménytelensége nyomasztotta, vágyott vissza a csatatérre, hol egy igaz célért küzdhetett.

• Csak félig igaz ez barátom! Hiszen ez mind maga a gyönyör, de vad lelkemnek ez mind kevés. Ott kint a csatatéren, ott van az én világom!

• Badarság! - vágta az asztalra poharát Rufus. - Nincs ott más, csak gyötrelem és halál! Hogy lelhetsz te bármily gyönyört a pokol legsötétebb bugyrában?

• Mi értelme itt senyvedni, mint valami egyszerű halandó, ki csak robotol s csupán néhány órányi gyönyört kap, mi később gyorsan feledésbe merül? -

Rufus öblös hangján felkacagott.

• Tán néked nem sikerül annyi gyönyört megélned, mint nekem s ezért károgsz itt badarságokat! Ha te is oly jó szerető lennél, mint én, nem felejtenél!

Marcus gondolataira egyre nagyobb hatást fejtett ki az alkohol mámora.

• Valóban? Mégis hány asszonynak emlékszel a nevére, vagy csak akár az arcára?

A levegő kezdett egyre fülledtebbé válni körülöttük.

- Hát aztán? Mit számít egy bájos arc, vagy a név mit szülei egykor ráaggadtak. A lényeg meglátása barátom, az hiányzik belőled! - Kacagott fel ismét gúnyosan Rufus. - A lényeg nem más, mint a formás vénuszi test, melyet azért teremtettek, hogy a férfit boldoggá tegye!

Csend borult az egykor nevetéstől hangos sátorra. Marcus belátta, hogy meddő vitát folytat barátjával, minek kimenetele oly tettekhez vezethet, mire másnap nem lenne büszke. Ismerte jól társa heves természetét, melyet a borgőzös agyában nem tudna lecsillapítani.

• Való igaz bajtárs, a nő az Istenek ajándéka.- jegyezte meg lemondóan Marcus.

Az éjszaka sem hozott békességet háborgó lelkének, minduntalan csak forgolódott s közben a hajnal fenyegető közelsége is aggasztotta, hiszen egy új nap újabb szenvedést hoz, és csak idő kérdése, hogy mikor tör felszínre elégedetlensége, mely az idő múlásával nőttön nőtt benne.

Álmatlansága okán csak nagy nehézségek árán tudott felkelni s vontatottan haladt csapatával az útépítéshez, ahová kivezényelték. Rufuson nyoma se látszott fáradtságnak, mintha az előző este elfogyasztott italmennyiség elpárolgott volna szervezetéből, frissen, kötelességtudóan menetelt a sorban. Feszültségnek nyoma se volt arcukon, igazából semmiféle érzelem nem látszódott rajtuk. Katonaemberek lévén, csak a kötelességüknek éltek. A város nyüzsgött a sok kereskedőtől, kik igyekeztek kitérni a katonák útjából. Jelenlétük tekintélyt parancsolónak, olykor talán fenyegetőnek tűnt számukra. A hadsereg általában nem mehetett Itália területére, egyedül az útépítés miatt táborozhattak le a város közelében. Marcust felettébb zavarták a város zajai, csak nagy nehézségek árán tudott erőt venni magán, hogy uralkodjon zaklatott hangulatán. Mintha a sors gúnyos tréfát űzött volna véle, pont az útjába sodort egy kellemesnek semmiképpen sem mondható alakot, ki erőszakosságával kitűnt az egyre csak gyülekező tömegből. Egy gyermekével arra haladó asszonyt szemelt ki áldozatául, kiben meglátta az üzleti lehetőséget. Karjánál fogva megragadta és ráncigálni kezdte a néhány méterrel arrébb álló asztala felé, hol megannyi díszes kelme sorakozott, silányságuk már messziről látszódott. Az asszony tiltakozott, ismerte már jól ezt a kereskedőt, ki legutóbb is átverte s kinek szándékai sosem voltak tisztességesek. A tettlegességig fajuló vitában a feldühödött férfi meglökte a védtelen asszonyt, ki magával rántotta gyermekét. Marcus, látva ezt a néhány pillanat alatt lejátszódó eseményt, józanságát sutba vetve azonnal megindult a kereskedő irányába, ki igyekezett mielőbb eltűnni a tömeg takarásában, sikertelenül. Még hallotta a távolból, felettese parancsát, ám mintha megszűnt volna a világ körülötte, s teste minden egyes porcikáját átitta volna a csatákban oly sokszor érzett vágy a gyilkolásra, csak ment tovább. Hirtelen egy erős szorítást érzett vállán és hátrapillantva barátja rémült tekintetével találkozott. Mintha egy álomból ébredt volna, úgy vágta képen a fenyegető valóság. Parancsmegtagadás - visszhangzott fejében bűne, mely egyet jelentett halálos ítéletével.

A könyvet ITT tudod megrendelni.