Dimale

Csend honolt. Az éjszaka sötétjében, a táborban harcra kész légiók várakoztak, míg a sáncok és a város között ötven ember lapult a fűben lélegzet visszafojtva. Az éjszaka szellője, mint egy Vesta fátyla simogatta Marcus arcát, ám ez hűvös és csípős volt, de mégis bizsergető és kellemes. Izzadságcseppek folytak le a sisakja alól a homlokán, a tenyere viszketett, combja görcsölt. A várakozás a tétlenség unokatestvére, de talán végre történik valami. Egyszer csak különös dolog történt: a főkapu fölött két fáklya egyszerre aludt ki, de gyorsan meggyújtották. Mi ez? Véletlen? Isteni üzenet? Jelzés? Marcus-nak nem maradt ideje gondolkodni. A centurio intésére felpattantak és lélekszakadva rohantak a város kapuja felé. Ahogy közeledtek, Marcus nyílvesszőket fedezett fel a falak tetején, ahogy gyilkos végük gonoszul csillogott a hold fényében. Még egy lépés és lőnek. Ezer és ezer íj röppentette ki halált hozó gyermekét, hogy ők lent az éjszakában berohanhassanak Pluto birodalmába. És nem. Nem történt semmi. Elérték a falakat. Ez csak a képzelete lett volna? Egy erős kéz hozta vissza az álomból!
- Ne csak állj! Mozgás! Befele!
Beléptek. Illír katonák vették őket körbe. Marcus megmarkolta a kardját olyan erősen, hogy a vér kiszökött az ujjaiból, de nem támadtak. Körben néhány másik illír katona feküdt elvágott torokkal. Nyakukon a seb nem lehetett túl régi, a vér fekete színű áspisként, lassan, unottan kúszott tovább. Ismét várni. A percek óráknak, mit óráknak? Éveknek tűntek, míg meg nem hallották a közeledő légiók halk zaját. Megkezdték a benyomulást Dimale-ba, ám egyszer csak kürt hangja hallatszott. Először távoli volt, mintha az Alvilágból fújnák, de aztán egyre közelebbről szólt. Lelepleződtek, az illírek tudták, hogy bejutottak. Ordítozás, üvöltözés, káromkodás hallatszott mindenhonnét és a római csapatok negyede sem ért még be a városba, az ellenség pedig közeleg. A kihalt utcák kezdtek élettel megtelni, hogy aztán újra átvegye a helyét a halál. Pluto szélesre tárja birodalma kapuját. Marcus-ék előrébb mentek, helyet adva benyomuló bajtársaiknak. Csak a kardja volt nála, pajzsát nem hozhatta, lassította volna, így viszont védtelen a nyíl és gerely ellen. Nem baj. Ha a párkák most akarják elvágni élete fonalát, ő készen áll. A centurio kiálltott és Marcus-ék rohamra indultak mögöttük már beérkezett társaikkal. Sötét volt, nem maradt idő íjjal lőni, gerelyt hajítani. A két sereg, mint két birkózó az olümpián egymásnak feszült: ordítások, szitkok, fémek egymásnak csendülő halálos kakofóniája vette kezdetét. Egy kardot markoló, döfő kéz, Marcus oldalra lépett, lesújtott, egy üvöltés, és egy tőből levágott kar zuhant a földre.
Az előtte lévő pajzsba belerúgott, majd villámgyorsan szúrt. Hörgés hallatszódott, s mikor Marcus kardját visszahúzta, sötét, ragacsos folyadék repült a képébe és szerteszét. A semmiből egy lándzsa nyúlt az arca felé. A kardjával csak a hegyet ütötte félre, vágott és egy félrebicsaklott fej húzta oldalra az élettelen testet. Holttestek, végtagok, sebesültek, haldoklók feküdtek egymáson és egymás mellett a porban. Győzelemittas rómaiak törtek előre. Több illír eldobta fegyvereit, térdre rogyott, az életéért rimánkodott, de a legtöbb menekült. Már semmi sem állhatott a győzelem útjába.

A könyvet ITT tudod megrendelni.