Széltáncos
Fehéren habzó hullámok simították végig kecsesen libbenő lábait, melyeket kacéran lógatott ki felhajtott szoknyája alól. Távol, a figyelő tekintetektől volt csak bátorsága így "közszemlére tenni" térdét, hiszen egy jóravaló hölgy nem tesz ily erkölcstelenséget. Egy, a buja nádason átívelő stég látványa elhagyatottságra utalt, s csak rozoga bejárója volt tanúja a történteknek. Körül ölelő növényzetében elrejtve, nyüzsgő élet lakozott. Smaragdzöld színben pompázott aznap a Balaton víztükre, messziről jött viharfelhőkön megtörtek a nyári Nap sugarai. A lány közelebb hajolva, kezeivel megérintette a simogató hűs vizet, majd borzongás futott végig testén. Először volt alkalma ilyen messzire utaznia szeretett otthonától a nyári szünidőre, s szinte már hetek óta nem aludt, az izgatottságtól. Újabb kísérletet tett, hogy megmossa arcát, kezeit ismét belógatva nagyobb elszántsággal próbálkozott. Hirtelen egy tekergő vízi sikló úszott elő a kövek takarásából, melynek látványa váratlanul érte a leányt, s száját halk sikoly hagyta el miközben hosszú lábait kikapva összekuporodott a vöröslő kövek között. A távolodó "vízi szörny" ügyet se vetett rá, megszokta az már az emberek közelségét. Ágnesben felmerült a gondolat, hogy ő inkább messziről elkerüli a vizet eztán, de csakhamar újra érezte magán a júniusi Nap hevét, s hogy lehűtse magát, ismét lábait lóbálta a víz felszínén. Hangos csobbanások közepette, észre sem vette a nád takarásából felbukkanó fehér vitorlavásznat, mely csak úgy megfeszült, mikor a szél beléje karolt, hangtalanul suhanva tova. Míg a leány egyre csak bátorkodott, mélyebbre ereszteni lábait, a szoknyája még feljebb csusszant. Mit nem vett észre a leány, azt jól látta a fiú, onnan a vitorlás fedélzetéről, s mintha csak a sorssal jó cimborák lettek volna, az elállította úgy a szelet egy csapásra, hogy a hajó rögvest megállhasson, ezzel időt adva a legénynek a "kilátás" szépségében gyönyörködni tovább.
Kimenthetem, kisasszony?- hangzott a távolból egy mély hang.
A lány a parton megrezzent, s tekintetével kereste a hang irányát. Pillantását hamarosan megragadta a kis fahajó látványa, amint békésen megpihent a lecsituló hullámok hátán. Bár szívesen csodálta volna szemeivel a látványt, szégyenérzete hamar úrrá lett rajta, s mint megriadt őz, úgy pattant fel a kövek közül, hogy aztán köddé válhasson a messzeségben.
Ágnes egy úri lány volt, jómódú család egyetlen gyermeke. Sosem volt reá panasz, sosem tett az másként, mint ahogy elvárták volna tőle. Édesanyja nehezen engedte el maga mellől, de lánya leghőbb vágya volt egyszer látni a Balatont... Szeretett nagynénje már régóta mondogatta, hogy várja Ágneskát üdülni, de ezidáig még nem volt szabad neki elutaznia.
Gyorsan szedte lábait, tekintetével folyvást azt leste, hogy látta-e valaki az iménti szégyenletes esetet. Szíve hevesen dobogott, fejéből próbálta kitörölni a gondolatot, hogy egy idegen férfiember többet látott belőle, mint szabadott volna.
A vihar fellegei messzire szálltak, nem hoztak enyhülést a földnek, csak játszottak a távoli hegyekkel, melyek felett tornyosultak kevélyen, míg nem aztán szertefoszlott a remény az enyhülésre.
Csak egy pillanatra állt meg Ágnes a piciny nádtetös ház bejáratánál, csak éppen szusszant egyet, hogy hevesen kalimpáló szívét lelassítani tudja, s hogy tekintete az ártatlan kedves lányt mutassa, aki csak sétált egyet a parton és nem tett semmi rosszat. Nagynénje merőben más volt, mint édesanyja. Nem gyanított az semmit, nem faggatta, nem nézett rá rosszallóan valahányszor nem helyén valóan állt a haja, vagy gondatlanul gyűrte be blúzát. Csak derűs mosolyát adta, mikor megpillantotta unokahúgát. Ágnes kérdés nélkül is mesélt és csak mesélt, szíve csordultig volt telve a különös világgal, melyeket csak itt láthat az ember. Legnagyobb csodálattal, a vízen sikló vitorlásokról mesélt, s bár még ott motoszkált benne a rossz érzés ugyan, de ahogy kezdett felszabadulni egyre inkább hízelgőnek érezte az ifjú matróz közeledését.
Ágneskám, úgy látom, téged kiváltképp érdekelnek a balatoni vitorlások! Holnap menj ki a kikötőbe, itt van az 20 percnyi járásra innen. Na, ott láthatsz majd sok csodát, egészen közelről - bátorította nagynénje.
A lányt váratlanul érte, hogy ily szabadon kísérő nélkül kószálhasson idegen helyen. Kezdeti félénkségét kíváncsisága felülírta és amint a Nap első sugarait borította a víz felszínére, rögvest útnak is indult, hogy elsőként pillanthassa meg a felkelő Nap fényében fürdőző vitorlásokat, mielőtt azok kihajóznának.
*
Az alvó kikötő árbocait megrázta a nyári szél, messziről hangzó csilingeléssel örömtáncot jártak a levegőben. A távoli hegyek közül előbújó erőtlen Nap sugarainak halvány fényében csillogott a Balaton kéklő vize. Mesebeli látvány volt ez, olyan csendesen ébredő.
Ágnes kiállt a móló végéhez, s tüdejét teleszívta a hajnali hűs levegővel, behunyt szemekkel hallgatta a csobogó víz hangját. Gondolatai lecsitultak, nem zavarták már tovább. Csak a palló dübörgésének zaja volt idegen számára, mely egyre csak ismétlődött, míg meg nem érezte lába alatt annak himbálózó mozgását. Felriadt elcsendesült álmából és hátra tekintve megpillantott egy ifjút, ki megpakolva épp feléje közeledett.
Kisasszony!- emelte meg fehér vitorlás sapkáját udvariasan a legény, s takarásából előbukkantak világítókék szemei.
Ágnes egy halvány mosollyal nyugtázta az ifjú ember köszönését, aki ránézésre idősebbnek tűnt nála. Ujjatlan atlétája nem sokat bízott a képzeletre, szikár termete filmvászonra illő testalkatot mutatott. A lány szégyenlősen fordította el fejét, nem sűrűn látott ily lenge öltözetű férfiakat a városban.
Szép a kilátás ugye?- kérdezte amaz, háta mögül, miközben egy szökkenéssel beugrott az egyik vitorlás hajóba.
Ágnes csak félig fordította arra fejét.
Igen, nagyon szép!- válaszolta félénken.
A fiú egy pillanatig elhallgatott, majd ismét megszólalt:
Látná, a Balaton közepéről!
A lány meredten bámulta tovább a tavat.
Biztos onnan is szép!
Nem hogy szép, egyenesen gyönyörű! Főleg a part irányába látni csodákat!
A legény szavai mintha arcul csapták volna Ágnest, hirtelen megfordult és alaposabban végig mérte a férfit, aki fülig érő szájjal vigyorgott kezében a vitorlás kötelet tartva.
Ágnes érezte, ahogy egyre jobban elpirul orcája, legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében mikor tudatosodott benne, hogy ez a férfi volt ott, mikor az a szerencsétlen eset történt tegnap a kövek között a parton.
Jöjjön!- hangzott a gyengéd szólítás a hajóról.
A lány értetlenül nézett a fiúra.
No, nem kell úgy megijedni, jöjjön csak nyugodtan, megmutatom magának! - nyújtotta kezét Ágnes felé a fiú.
Egy darabig csak figyelte a kinyújtott erős kezet, majd jó neveltetése szerte foszlott és gondolkodás nélkül engedett a hívásnak. Apró, bársonyos keze szinte elveszett a matróz kezében, ki úgy emelte be a fedélzetre a leány törékeny testét, mint egy hableányt. Ágnes egy pillanatra meginogott, hirtelen elvesztette a megszokott stabil part nyújtotta biztonságát. Megkapaszkodott a mellette álló fiúba, ki addig nem eresztette, míg az meg nem találta ismét egyensúlyát.
Szép lassan kezdett távolodni a parttól a vitorlás hajó, s ahogy egyre messzebbre úszott, úgy vált Ágnes egyre idegesebbé. Gondolataiba beférkőzte magát az aggodalom, felelőtlen tette miatt, miszerint csak úgy beszállt egy idegen férfi hajójába és most messzire kerül a parttól, kettesben kíséret nélkül. Aggodalma egy pillanatra kiült arcára, s csak a fiú megnyugtató hangja volt képes enyhíteni félelmét.
Széltáncos!
Ágnes kérdőn nézett a férfira.
A hajó neve Széltáncos!- ismételte meg hangosabban
Szép neve van!- mosolyodott el a leány.
És magácskát hogy hívhatom?
A lány határozatlanul ült le az imbolygó hajón.
Ágnes vagyok.
Rövid csend után szólalt csak meg ismét:
És önt, hogy hívják?
Engem? Bolondnak!
A lány felkacagott.
No és aztán miért?
A férfi a távolt kémlelte.
Az álmaim miatt.
Az álmai miatt?
Igen... tudja, én nem vágyom középszerű életre.
Ágnes elgondolkozott.
Akkor mire vágyik?
Hogy mire? Csak szelni szeretném a habokat Széltáncossal.
A lány ismét nevetett.
És mit csinálna, ha épp nem vitorlázna?
Olyan nem lenne!- vágta rá határozottan a fiú.
De hát ez lehetetlen!
Úgy gondolja? Szerintem nincs lehetetlen. Az életünk a miénk és mi választunk.
Ágnes az egyre messzebb kerülő partot kémlelte. Ő sosem érezte úgy, hogy az életében döntést hozhatna.
Szomorúnak érezte magát.
Sajnos ez nem mindenkire igaz- szólalt meg végül. Bár nem értette magát, hogy miért is érinti ilyen rosszul ez a dolog, hiszen eddig eszébe se jutott, hogy lehetne másképpen is.
A fiú mellé ült, oly közel, mint még idegen férfi soha se tehette.
Ki mondja, meg, hogy hogyan dönthet? Talán a sors?- nézett mélyen szemébe a lánynak.
Nem... a szüleim.
A férfi egy darabig csak némán figyelte tovább a lány finom vonású arcát. Egy váratlan pillanatban megcsókolta annak pirosló száját.
Ágnes ellökte magától és ugrásra készen a hajó szélébe kapaszkodott.
A fiú tekintete továbbra is szelíd volt, mosolya a történtek ellenére is bizalmat árasztott.
Látja? Talán ez is a szülei döntése volt?
A lány továbbra is szorította a hajó szélét.
Nem, ez a magáé!- csattant fel hirtelen.
Biztos ebben? És ki volt, aki hajóra szállt velem?- faggatta huncutul mosolyogva a fiú.
Én...- csusszant vissza lassan helyére Ágnes.
Na, ugye... Nem szégyen az, ha saját magunk hozunk döntéseket, a lényeg, hogy viseljük annak következményeit, akár jó, akár rossz is az!
Ágnes lemondóan legyintett.
Nincs nékem ehhez bátorságom!
De hát itt van...
Az más, ez nem olyan komoly dolog.
A fiú felnevetett.
Nem olyan komoly? Hiszen az imént csókot váltottunk!
Ágnes ismét elpirult, még soha életében nem történt vele ilyen.
A férfi egy pillanatra megállt és a távolt kémlelte.
Látja? Innen a legszebb a Napfelkelte!
Hosszasan nézték csendben az égi jelenséget, mely minden egyes nap megtörténik, ugyan csak éppen nem mindig figyeljük pompáját.
Ez gyönyörű!- mondta ámulattal hangjában Ágnes.- sosem láttam még ilyen szépnek.
Pedig mindig itt volt a szemünk előtt...
Visszatérve a partra, a lány nehezen szánta rá magát, hogy kiszálljon a hajóból, annyira önfeledten telt el ez az óra, hogy nehéz szívvel vett csak búcsút a szabadságtól.
Holnap is kijössz velem?- kérdezte a fiú.
Ágnes hevesen bólogatott.
Akkor holnap ugyanitt! Intett neki vissza a távolodó hajóról amaz.
Attól kezdve minden egyes hajnalon ott várt a lány a mólónál, hogy Széltáncossal ismét útra kelljen a szabadság világába egy röpke órácskára. Kart karba öltve nézték a hajnali fényeket, és közeben álmaikról beszélgettek. Ágnes szinte megrészegült a sok szép történettől, mit matróz szerelme mesélt távoli helyekről, ahova oly jó lenne eljutni egyszer, s fejében újabbnál, újabb vágyak születtek a jövendőjéről, ami felől sosem dönthetett ezidáig. Szépen lassan a növekvő vágyak célokká váltak a lány számára, s elkezdte érezni magában az erőt, hogy képes legyen megvalósítani azokat.
Az utolsó hajnalon, az ég is esőt könnyezett. A fiatalok tudták jól, hogy el kell válniuk.
Írni fogsz nekem? - kérdezte Ágnes fejét a fiú karjai közt pihentetve- Ígérd meg, hogy írni fogsz nekem!
Minden egyes nap! -simította végig finoman könny áztatta arcát a fiú.
Az eső egyre csak csepergett.
Vissza jövök, és akkor majd újra kihajózunk Széltáncossal!- jelentette ki határozottan Ágnes.
Tudom...- ölelte magához szorosan a fiú.
Búcsújuknak a szakadó eső vetett véget, mely gondosan lemosta Ágnes arcáról a könnycseppeket.
*
Az idő lassacskán őszbe vegyült már, színes ruhát öltött a fák koronája. Az elmúlás megállíthatatlan szelei fújtak rendületlenül. A napok teltek, de a várva várt levél nem érkezett meg. Ágnes lelkét szinte felőrölte a bizonytalan várakozás, képtelen volt kiverni fejéből a múltat. Oly fontos volt számára az a fiú, mint egy falat kenyér. Kereste magában a válaszokat, de nem találta, képtelen volt elfogadni, hogy hazugság lett volna az, amit ott és akkor történt. Majd jött a tél s nyomában a tavasz reményt keltő üdesége. A lány érezte, hogy nem tud addig megnyugodni, míg választ nem kap a fiútól. A nyár ismételt beköszöntével édesanyja tiltakozása ellenére ismét útnak indult oda, ahol egyszer megtalálta boldogságát. Ismerős illatok szálltak a levegőben, mikor lehúzta a vagon ablakát, szíve hevesebben kalapált amint megpillantotta a Balaton kélő vizét. Szemeivel folyvást Széltáncost kereste s gondolatban lejátszotta vagy százszor azokat a szép emlékekéket az elmúlt nyárról. Félelemmel telt izgatottság lett úrrá rajta. Nem tudott volna oly magyarázattal szolgálni, ami megnyugvás lett volna számára az elmaradt levél miatt. Érkezése viharos volt, éppen csak hogy megkapta hírét szeretett nagynénje. Ott várt rá a peronnál a tőle megszokott mosoly kíséretében, ami Ágnesnek most a világot jelentette. Kezdte újra úgy érezni magát, mint azon a nyáron, mikor először járt itt. Nem bírt soká várni, csak éppen hogy beléptek a jól ismert nád tetös házba, már érezte is magában a leány azt a türelmetlen vágyakozást, hogy mielőbb ki mehessen a kikötőbe. Nagynénje nem tartotta fel őt, még csak nem is faggatta, csak hagyta, hogy szabadon elmehessen. Ágnes szíve a torkában dobogott, nem érdekelte már semmiféle magyarázat, sem a józanész szava, egyszerűen csak szeretett volna még egyszer utoljára a nyakába borulni a fiúnak, kit igazán szeretetett. A kikötő mit se változott az eltelt egy év alatt, úgy tűnt, hogy tán megállt az idő is e csodás helyen, ami megnyugvás volt a lány számára. Szemeivel folyvást kereste a jól ismert hajót, s hosszas keresgélés után szembesült vele, hogy nincs sehol.
"Biztos kihajózott már"- gondolta magában csalódottan.
Egy darabig csak állt a móló végén és behunyt szemmel várta, hátha ismét meghallja háta mögül a fiú lépteit. De nem jött. Szomorúan sétálgatott céltalanul az élettől pezsgő kikötőben. Csak várt, míg lassan az utolsó Nap sugarakat látta. Szemei megteltek könnyekkel, csalódottságában. Majd, mint egy sugallatra, tekintetét a part szélén heverő vitorlásokra terelte. Ezek a csendben megbúvó hajók valamilyen okból még nem kerülhettek vízre téli helyükről. Ágnes gyors léptekkel elindult az "alvó" vitorlások irányába, s már fel is ismerte a szeretett Széltáncost, amint ott pihent magányosan magában. Feléje nyúlt s finoman végig simította azt kezével. Szíve is belesajdult a látványába, ahogy ott hevert a parton.
"Nem itt kéne lennie"- visszhangzott fejében a gondolat.
Szomorú látvány igaz-e? - szólalt meg háta mögül egy mély dörmögő hang.
A lány, gondolataiból felriadva fordult a hang irányába. Egy ismerős arcot pillantott meg, az idős ember személyében. Még tavaly ismerkedtek össze, mikor az öreg éjjeli őrnek lejárt a műszakja és hazafelé indult, mikor a fiatalok éppen vízre szálltak a vitorlással. Hosszasan nézve utánuk gyönyörködött mindig az ifjú szerelmesekben, kiknek szíve csordultig volt telve szenvedéllyel.
De hát miért nincs vízen?- kérdezte Ágnes az öregembert.
Az csak állt egy darabig némán, látszott, hogy kereste a szavakat.
Hát nem tudja?
A lány a fejét rázta, egyre idegesebbé vált.
Baleset volt...
Ágnessel forogni kezdett a világ, nem volt képes felfogni a szavakat.
De mi történt? Hol van most?- törtek fel belőle a kétségbeesett szavak.
Az öregember lehajtotta fejét, nem örült neki, hogy neki kellett a rossz hír hozónak lennie.
A lány még hosszú percekig bámult maga elé némán, képtelen volt megérteni a történteket. Csak újra és újra ismétlődtek fejében az emlékképek, amik mintha most élesebbé váltak volna elméjében.
"Ez nem lehet! Ez nem lehet!"- ordítottak fejében a gondolatok.
Szinte sokkos állapotban simult hozzá a hajótesthez, mintha együtt sírtak volna akkor...
Órák teltek el, mire Ágnes elég erőt érzett magában ahhoz, hogy vissza menjen a nagynénje házába. Még utoljára megsimította a hajót, s a felkelő Nap fényében elbúcsúzott. Ahogy egyre világosodott a világ körülötte, érezni kezdett magában valami szokatlan erőt. Ott abban a pillanatban valami megváltozott benne...
*
Egy romos parasztház ajtaja nyikorogva tárult ki, amint az öregember sántikálva lépett ki rajta. Arcán az elmúlt évek nem múltak el nyomtalanul.
Kezit csókolom!- szólt a kapu felé elgyötört hangon.- Maga telefonált?
Majd kisvártatva elindult, hogy beengedje az idegent, ki éppen az ebéd utáni szundikálásában zavarta meg.
Sűrű mentegetőzés közepette magyarázta, hogy régen milyen szép rend volt a portáján, de most már ereje elhagyta, s a feleségét is most műtötték, így már nincs, ki rendet tartson. Egy régi fészerhez ballagtak, melyet egy lakat zárt el az érdeklődő tekintetek elől. Remegő kézzel nyitotta ki zárját az öreg, majd szélesre tárta annak ajtaját. A rengeteg lim-lom közepette jól látható helyen hevert egy ócska fa hajó.
Ez lenne az! - mutatott annak irányába. Majd rövid hallgatás után, könnyekkel telt szemekkel kérdezte.
Bár tudom, hogy nincs közöm hozzá, de mit szeretne vele tenni?
Az idegen lassú léptekkel közelebb sétált a szebb napokat látott vitorláshoz, végig simította ráncosodó kezeivel.
Vízre teszem!- jelentette ki határozottan.
Az öreg döbbent tekintettel nézett az idegenre.
Ezt? Ugyan már, ez egy romhalmaz! - legyintett az öreg.
Nem, ez nem romhalmaz, ez Széltáncos!
Élettől pezsgett a nem régiben felújított balatoni kikötő, hatalmas vitorlás hajók keltek útra. Egy kitűnt mind közül, ott ringott kecsesen a tó fenséges vízén, indulásra készen egy régi fa hajó, mely szinte olyan volt, mint új korában. Ágnes kiállt a móló szélére becsukott szemmel teleszívta tüdejét az ébredező tó illatával majd egy boldog mosoly kíséretében pattant a fedélzetre. Szívében megnyugvással hajózott ki megnézni a Nap felkeltét. Széltáncos korát meghazudtolva süvített a vízen. Az asszony kémlelte a messzi távolt és gondolatban már messze járt. Visszaidézte emlékeibe életét, a távoli helyeket, ahova eljuthatott, a rengeteg célt, amit elért. Elmosolyodott, mikor bevillant fejébe gyermekei születése, akik mára már kész hölgyek lettek és boldogan gondolt vissza férjére, aki még az igazak álmát aludta nyaralójukban. Minden egyes alkalommal utolsó gondolata az a fiú volt, ki megmutatta a helyes irányt neki az életben. Annyi eltelt év után még mindig élesen éltek benne az emlékképek arról a nyárról és az első szerelemről. Mindig, mikor Széltáncos vízre szállt, érezte, a fiú boldogságát.
