1. fejezet

Határozott kopogás zaja visszhangzott az öreg Vitézy villa meghitt csendjében, s az ezt követő ajtó nyikorgása se zavarta meg a hűs levegővel borított épület hatalmas szobájában dolgozó Vitézy Mihályt, ki íróasztala felett görnyedve szépen megfogalmazott irományával foglalatoskodott éppen.

• Szabad!- dörmögte mély hangján.

Az ajtón belépő komornyik sem késztette az urat, hogy felnézzen papírjai közül.

• Özvegy Tóth Károlyné megérkezett!
• Hát akkor küldje be!

Egy pillanattal később már ott is állt a szoba közepén egy gömbölyded asszony, fején sötét kendőjével, arcán gyászos tekintettel.

-Kezit csókolom tekintetes uram!

A férfi, felemelte gondterhelt tekintetét és alaposan végig mérte az asszonyt.

- No, jöjjön beljebb bátran!

Az asszony tett még néhány lépést az íróasztal irányába, majd ismét tétovázott.

• Mondja aztán ért-e maga a háztartáshoz?
• Értek én, nagyon is nagyságos úr!
• Főzni is tud?
• Tudok!
• No, akkor alkalmazom! Majd a komornyik megmutatja, hogy hol fog lakni.

Özvegy Tóth Károlyné láthatóan tétovázva álldogált tovább, kezeivel morzsolgatta batyuja szárát.

• Tetszik tudni, van nékem egy lányom is, jóra való teremtés és hát igen szorgos! Esetleg nem lenne szüksége egy cselédre is?

Az uraság megvakarta kopaszodó feje búbját, széles száját félre húzta.

• Ami azt illeti, nem szándékoztam ennél nagyobb létszámú cselédséget alkalmazni... Aztán, mihez ért?
• Jaj, az mindenhez! Varrni, mosni, s még felszolgálni is tud! Elvégzett már 6 elemit is!- emelte fel hangját az asszony, büszkén.

Az öreg Vitézy elgondolkodott.

-No, nem bánom, küldje be!

Az ajtó ismét kitárult, ezúttal egy fiatal lány lépkedett be rajta tétovázva. Bájos arca egyből megenyhítette a ház urát. Már az első pillanatban feltűnt az ordító különbség anya és lánya között. Míg az előbbi igen csúnyácska volt, az utóbbiban még csak hasonlóságot se vélt felfedezni, mind inkább hasonlított egy porcelán babára, mint paraszt leányra.

Nem állta ki szó nélkül ezt az uraság sem.

• Tán nevelt leány?- vetette oda kérdését az asszonynak.
• Nem, kérem! Neveletlen!- hebegte Özvegy Tóth Károlyné, aki próbált úgy tenni, mintha értette volna a kérdést.

Vitézy feltekintett a plafonra, jobbnak látta befejezni az asszonnyal eszmecseréjét.

-Hát téged fiam, hogy hívnak?

- Szilágyi Katónak...-válaszolt kissé megilletődve a leány.

Az öreg Vitézy alaposan végig mérte, majd "ítéletet" mondott.

-Nem bánom, maradhat, de figyelmeztetem, csak semmi lazsálás! Szigorú rendet és fegyelmet várok el ennél a háznál!- vette szigorúra hangját a férfi.

Az asszonyok, illedelmesen meghajoltak, majd örömüket vissza fojtva ismét az ajtó irányába siettek, hogy mihamarabb távozhassanak.

-Még valami!- kiáltott utánuk az úr - ha a nagyságos asszony hazatérne, akkor inkább ne is legyen szem előtt... Ha mégis össze futna vele és megkérdené a nevét, mondja csak azt, hogy maga a Maris!- szegezte tekintetét Katóra.

- De hát miért hazudjak én a nagyságos asszonynak?- hökkent meg Kató.

- Ez nem olyan hazugság, ez csak amolyan ici-pici füllentés! Jobb, ha nem tud róla a feleségem, hogy még egy cselédet fogadtam....

- De hát, ha meglát a nagysága, úgyis tudni fogja, hogy nem én vagyok a Maris!- értetlenkedett tovább a lány.

- Nem figyeli az az arcát, csak a neve érdekli, hogy tudja, kit kell ugráltatnia! Higgyen nekem fiam, maga már a 10. Maris!

Azzal Kató és az özvegy Tóth Károlyné kisétált a dolgozó szobából, követve a komornát.

Az épület pazar berendezése egy teljesen új világot mutatott a vidékről érkezett leány számára, nem győzte csodálni a megannyi pompázatos holmit, csecse-becsét, amire falun csak azt mondták volna, hogy porfogó.

• Na, kérem, ez lenne a cselédszoba, majd a Marissal megosztják!- dörmögte unott képpel a komornyik.
• A Marissal?- kérdezett vissza Kató.

- A Marissal!

Belépett a szűk apró ablakos helységbe, ahol már jócskán áporodott levegő szaga csapta meg az orrát. Az özvegy lepakolta kevéske holmijukat egy üres sarokba, majd csípőre tett kézzel körbe járta tekintetével a helységet.

• Hát, igaz, hogy nem a Hilton, de azért megjárja, igaz-e Katókám?

A lány fancsali képet vágva nézelődött, fogalma se volt róla, hogy hogy fognak itt elférni hárman.

• Megjárja? Odahaza a Bodri óla is tágasabb!

Tóthné összeráncolta szemöldökét:

• No, csak lassan a testtel, te leány! Tudod milyen sokat kockáztattam én azzal, hogy elhoztalak magammal? Már rögtön az első napon hazudtam a nagyságos úrnak!

Kató mélyet sóhajtva a padlóra szegezte tekintetét.

• Tudom, én aztat Bözsi néném... tudom én aztat jól!
• Jó kislány! Szedelőcködj hamarjában, nehogy magadra haragítsad az uraságot!

Gyors öltözködést követően, már neki is láttak a munkának, míg nénje a konyhára lett osztva, addig Katót az ebédlőbe küldték abroszt hajtogatni. A hatalmas diófa asztal meg volt rakva frissen mosott, abroszokkal. Végében egy formás, igazi parasztlány kinézetű leány hajtogatott javában. Katóval egykorúnak tűnt, bár arcán valamivel erőteljesebb vonások voltak, s határozott jellemével is érettebb asszony látszatát keltette. Sebesen mozgó kezeinél csak az esze forgott gyorsabban. Megpillantva az új lányt, széles mosolyra húzta keskeny száját.

• Adjon Isten! Látom, az uraság már nem zsugoriskodik és belátta végre, hogy elkél itt még egy dolgos kéz! No és aztán téged hogy hívnak?
• Szilágyi Katónak...- felelte kissé félénken.- Hát téged?

A lány ismét elmosolyodott:

• Hát én vagyok a Maris!

Kató elnevette magát.

• No, de mi voltál, mielőtt ide jöttél?- kérdezte kíváncsian.
• Ó, jó lesz nékem a Maris is! Már egész megszoktam!
• Megszoktad?
• Meg hát! Majd te is gyorsan hozzá szoksz, ha hazajön a nagysád az üdülésből! Csak úgy zengeni fog a ház, az állandó szekírozásától!

Kató csalódottan állt neki a hajtogatásnak.

• Azt hittem, itt majd jól bánnak velem.

Maris felnevetett:

• Hát, ha találsz magadnak egy gyönyörű, randa embert, tele pénzzel, az majd jól bánik veled! De itt... Terem a baj, ha nem vetik is! Vagy tán az volt az álmod, hogy itt szolgálj?

Kató ledobta kezéből a hajtogatni valót.

• Dehogy! Én énekesnő szerettem volna lenni, álmom volt, hogy legyen itt pesten, egy igazi prömierem! Ám a mama ezt meglehetősen félre értette és felküldött a nénémmel Pestre cselédnek.

Maris ismét jóízűen felkacagott, kezét a lány vállára tette:

• Ide hallgass Katókám! Ha nem végzed itt jól a munkád, lesz itt olyan prömier, hogy egész Pest hallani fogja!