3. fejezet

Mikor már a Nap sugarai melegséggel töltötték meg a friss tavaszi levegőt, mikor a kakasszó is elhalkult s helyét átvette a dalos madár vidám éneke, mikor két ifjú szív egymásra talált, akkor meg kellett volna, hogy álljon az idő. Csak legalább néhány percre vagy órára, de oly jó lett volna! Egy leány kitekintett a kertkapun, arcán az elmúlt pillanat boldogsága hagyott nyomott, lelkét megtöltötte a jól eső érzés, annak tudatában, hogy végre eljött az ő ideje is... Távolodó kedvese vidám lépteit figyelve arra gondolt, hogy talán ő lesz a legboldogabb feleség az egész földkerekségen, hisz neki szánta az Úr a legjobb lelkű ifjút, ki a mai nappal megvallotta érzelmét. Felpillantott a kapujukra akasztott díszes fára, melynek színes szalagjai örömtáncot lejtettek a májusi szélben, jelezvén a világnak, hogy egy leány a háznál bizony eladósorba került. Ám míg Ilonából a szerelem legmélyebb érzelmeit váltotta ki ez a kis Májusfa, addig húga másként élte meg látványát. Juliska még gyermeki fejjel látta a szerelmet. Túlon túl önző gyermeki gondolkodással tekintett nővérére, kinek jövendőbelijében csak egy tolvajt látott. Egy közönséges rablót, ki elviszi a háztól legidősebb testvérét és annak összes szeretetét. Már régóta gyötörték bántó érzelmek, nem is tudta volna megfogalmazni miért haragudott ennyire. Csak azt tudta, hogy Ilona volt az egyetlen, kire felnézett, kihez hozzá bújhatott, ha félt s ki, még ha meg is dorgálta rosszaságaiért, oly kedvesen tette, hogy az rögtön jobb belátásra térítette húgát. Aztán valami megváltozott, lassan, apránként belopózott valami, ami tönkre tette ezt a mesebeli életet. A felnőtté válás...

Mikor Ilona betöltötte 16. életévét, felfordult körülötte a világ. Míg eddig csak gyermekként látták, most mintha egy csapásra nővé serdűlt volna. Gyönyörű nővé! Külseje már kis korában is szembetűnő volt, hosszú aranyszőke hajával, világító kék szemeivel, bájos mosolyával s ezt fokozta szívből áradó jósága. Háziasságra neveltetése fontos volt anyuka számára, tudta, hogy ez lesz a kulcsa lányai boldogulásának, hiszen számukra csak egy menekülési lehetőségük volt a nyomorból, ha jól mennek férjhez. Így hát mikor a falubéli legények sorra fejezték ki udvarlási szándékukat, mérhetetlen büszkeséget érzett, hogy egyedül képes volt ilyen "kelendő" lányt felnevelni. Juliska gyakran mókázott Ilonkával egy-egy udvarló viselkedésén, a versengéseiken, hogy ki hódítsa meg Ilona szívét. Egyvalakit viszont határozottan utált, már az első perctől mikor meglátta az Artézi kútnál, amikor Ilonkával beszélgetett. Magas, nyurga testalkatát és sötét, már szinte fekete haját kifejezetten csúfnak látta és határozottan idegesítette az az ostoba grimasz az arcán, mikor nővérére pillantott. Számtalanszor mondogatta is testvérének, hogy mennyire ki nem állhatja őt és olykor-olykor nem volt rest még kicsúfolni is a fiú lomha járását, ám Ilona ilyenkor nem szólt egy mukkot sem. Nem vett részt a játékban mit húga kezdeményezett. Bár feltűnt Julcsának, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget s talán ezért is érte annyira váratlanul mikor a sok helyesebbnél helyesebb legény közül, pont őrá esett nővére választása. Erre a se helyesnek, se különösebben vagyonosnak nem mondható Molnár Pálra... Attól a perctől minden megváltozott, már nem ő volt az egyetlen és legfontosabb ember nővére életében, ha épp esti mesét is mondott neki, rögvest félbe hagyta és ment kifelé a szobából, hogy köszöntse vőlegényét, ki a "babás-nap" estéjén jött meglátogatni őt. Ilyenkor órákon át csak vele volt elfoglalva, fogták egymás kezét és gondolatban valahol messze jártak, boldog jövőjükben. Furcsa mód nem is beszélgettek túl sokat, Juliska mindig leskelődött ugyan utánuk, de csakhamar elunta, mert mást se látott, mint hogy bámulják egymást így csak hamar elunta a leskelődést. Aztán egyszer szóvá is tette nővérének, hogy ő nem unja-e, hogy ez a Pál mindig csak bámul, mint borjú az új kapura? Erre Ilona hangosan felnevetett, majd azzal magyarázta, hogy nekik nincs szükségük beszédre, ők egymás gondolataiban olvasnak! Na, ettől kezdve Juliska nagyon megijedt, nem mert semmi rosszra gondolni anyukája vagy tanítója jelenlétében, mert félt, hogy majd az ő gondolatait is kiolvassák a fejéből.

Bármekkora is volt az egyetértés eme frigy létrejöttében, a fiatalok jövője meg volt pecsételve. Ilona apa nélkül nőtt fel, már egészen kis korától dolgoznia kellett a napi betevőért, míg Pál szintén sok gyermekes család sarjaként nevelkedett, szülei már hajlott korúak voltak, így róluk is gondoskodnia kellett. Vagyonuk ugyan nem volt, de mind ketten igen dolgos emberek voltak, így még Pál summásként dolgozott a földeken, menyasszonya cselédkedni kényszerült Pesten, egy úri családnál.

Szomorú volt az elvállás a családtól, szerelmétől, de a tudat, hogy csak néhány évre szól a cseléd sors, míg összegyűjti a stafírungra valót, némiképp vígaszt nyújtott Ilona számára. Talán ő még szerencsésnek számított, hisz a család, hol szolgált, nem bánt annyira rosszul vele. A ház asszonyával hamar megkedveltette magát, hiszen nagyon jó érzékkel volt megáldva a frizura készítésben és ügyeskezű volt, ha varrnia kellett. A konyhában aludt, hol naphosszat főztek és mosogattak, reggelente ott mosakodtak a konyha vízcsapjánál hova a moslékot és a szennyvizet is öntötték. Hetente egy szabadnapján, vasárnap volt érkezése, hogy levelet küldjön családjának és vőlegényének.

Juliska nehezen szokta meg nővére hiányát, de látva Pál szomorú tekintetét, valahányszor elhaladt rozoga bicikliével házuk előtt, jobban sajnálta a fiút önmagánál. Ahogy telt az idő, szép lassan kezdett másként tekinteni erre a bimbózó szerelemre és kezdeti gyűlöletét Pál iránt, kezdte felváltani a csodálat, valakiért ki ilyen érzelmekkel tud lenni nővére irányába. Mert minél több idő telt el, eljegyzésük óta, annál mélyebb érzések bontakoztak ki a szerelmesek között és végül Julcsa is megértette nővére döntését. Ennek talán köze lehetett ahhoz a tényhez is, hogy Juliska se volt már az a 15 éves gyermeki gondolkodású kis fruska, betöltötte ő is a 16. élet évét, s bizony azok a dolgok, amik ellen annyira tiltakozott, szép lassan felkeltették érdeklődését. Persze a szerelmes fiúkat még most is kifigurázta és férjhez menni se szeretett volna, önmagát meg, úgy ahogy volt rondának látta. Nővérével ellentétben, ő sosem volt egy szembetűnő jelenség. Gesztenyebarna hajával, barna szemeivel, mindig sötét barnára sült bőrével inkább egy átlagos parasztlány kinézetét vélte felfedezni magán. Természete se volt oly kedves, mosolygós, mint Ilonkának, inkább tűnt kissé szomorkásnak. Bár szíve hatalmas volt, melyben hatalmas szeretet hiány lakozott, s ezt az űrt senki nem tudta betölteni amióta édesapját eltemették.

Az őszi behordás után beindult az élet a fonóban is, mely Julcsa számára is kedvelt hely volt. Azokon a napokon, mikor jöttek a legények leültek a lányok mellé beszélgetni, tréfálkozni. A fiatal lányok mind izgatottan súgtak össze, ha egy-egy szívüknek kedves fiú toppant be hozzájuk és repesve várták, hogy a számukra tetszetős legény melléjük telepedjen le, vagy leverje az orsót, mert azt biz csókkal kellett visszaváltani! Nagyon vigyáztak arra, hogy nehogy "magasra kössék a szöszt" mert a jóslat szerint akkor sokáig nem mennek majd férjhez. Juliska ugyan nem szívlelte egyik legényt sem, kik a fonóba jártak mégis hamar be tudott illeszkedni a társaságba mikor kiderült, hogy milyen ügyes mesemondó. Így gyakran vállalta magára ezt a szerepet, ezzel is szórakoztatva a dolgozó asszonyokat. Gyakorta mentek a közkúthoz vízért az eladó sorban lévő lányok, s alkalom adtán itt is nyílt alkalmuk az ismerkedésre, a legények "szédítésére". Nem maradhatott ki ebből a magát ugyan nem sokra tartó Julcsa sem. Mindig izgatottan simította ki ruháján a ráncokat, valahányszor a kúthoz ment, mert volt ott ám valaki, ki szívének igen kedves volt, ám ezt mindig is szigorúan titokba tartotta, annyira, hogy ha megjelent a kiszemelt fiú, Julcsa még csak rá se mert nézni. Mivel a fiúnak meg mindig igen sietős volt a dolga, így hát általában sosem volt alkalmuk a köszönésen kívül társalogni. Ismerték ugyan egymást, gyermekkoruk óta, de a fiú jóval idősebb volt Juliskánál és nem is volt az a barátkozós fajta. Nevelő szülei igen keményen fogták, szórakozni se járhatott el a fonóba. Egyszer volt, hogy Julcsa haza fele menet ügyetlenül fogta a kannát és kiömlött a víz belőle. Hosszasan kellett volna vissza gyalogolnia a kúthoz, miközben már sietnie is kellett volna haza felé, mert sötétedett. Akkor egyszer volt alkalma úgy találkozni Ferenccel, hogy nem sietett. A fiú látván, Juliska gondját, felajánlotta, hogy majd ő vissza megy a kúthoz és visz nekik vizet. Így is tett, csak nem fél órával később ott állt a kapu előtt, kezében az ígért kanna vízzel. Oly boldogság töltötte el a lány szívét mikor meg pillantotta a kapujuk előtt várakozó Ferencet, hogy menten a nyakába ugrott volna, de végül csak egy" köszönöm" szó hagyta el az ajkát.

Aztán már anyuka egyre többször mondogatta, hogy jó lenne, ha már férjhez adhatná legkisebb gyermekét is, mert hát végre Ilona férjhez fog menni a nyáron, Sándor és János fia is udvarolt, s csak hamar várható volt a kézfogójuk is. Julcsának viszont még nagyon nem volt kedve a házassághoz. Egyszer aztán a fonóban ülve, hirtelen leült mellé egy kulák fiú a szomszéd faluból. Látta már ott néhányszor a lány, de különösebben nem szentelt neki nagyobb figyelmet. Pökhendi "zsíros parasztnak" gondolta, ki állandóan a vagyonával kérkedett, miközben szeme sarkából figyelte Juliska reakcióját az elmondottakra. Így aztán váratlan és leginkább idegesítő gesztus volt a kulák gyerek jelenléte Juliska mellett. A fiú közelebb hajolva, bizalmasan belesúgott a lány fülébe:

• Te vagy itt a legszebb lány, ugye tudod?

Julcsát meglepte a fiú kedveskedő beszéde, hirtelenjében valami viccnek vélte eme közeledését. A fiú csak folytatta:

• Már nagyon régen felfigyeltem ám rád, csak hát elég bátortalan vagyok ilyen szép leány társaságában...

Juliskának eszébe jutott az a néhány alkalom, mikor a fiú megjelent a fonóban és harsányan kérkedett a saját erényeivel, hát akkor mindennek el lehetett mondani, csak félénknek nem!

Juliska felkacagott, hangjában nem kevés gúnnyal mondta:

• Szerintem te még nálam is nagyobb mesemondó vagy!

A fiú tágra nyílt szemmel figyelte a lányt, értetlenül állt a kialakult helyzet előtt. Eddig még egy lány se volt ilyen goromba vele.

• Hát talán hazugnak gondolsz engem? Nem is ismersz, és már elítélsz?

Julcsa kicsit el szégyellte magát. Eszébe jutott anyukának tett ígérete, hogy eztán már kedvesebben bánik majd a legényekkel, különben petrezselymet fog árulni, ami Julcsa számára megfelelő lett volna, de anyukát bizton a sírba vitte volna a szégyen.

• Nem úgy gondoltam... Csak hát nem igazán értem, miért én?

A fiú reményekkel telt barna szemének tükrében megcsillant a petróleumlámpa fénye. Arcán meglágyultak a vonások, és egy kedves mosoly kíséretében gyengéden odasúgta a lány fülébe, mit már hónapok óta tervezett:

• Azért mert te vagy szívemnek a legkedvesebb!

Mit is érezhet egy ilyen vallomás után, a lány, ki még csak most indult el a nővé válás rögös útján, ki még csak most kezdett el más szemmel tekinteni a legényekre, ki még túl szégyenlős, mert nem fedezte fel magában a szépséget?

Fura érzések kerítették hatalmába, nem olyan volt ez miről Ilonka mesélt neki, de nem is olyan, mint amit a többi legény jelenléte keltett benne.

Egyszerűen csak kellemes volt és ez tetszett Juliskának is.