Hideg fénnyel szikrázott a sötét égen az éjszaka lámpása. Olyan csend honolt közel s távol, mintha megállt volna a világ és nem történne benne semmi.
Didergő fák s bokrok ölelése közepette egy piciny vályogház kéménye ontottam magából meleg füstjét. Padlásán szuszogott 8 testvér, aprócskáktól nagyokig mind egy-egy szalmazsákon aludták igaz álmukat. Hosszú, fárasztó nap volt mögöttük hisz sok volt a feladatuk, már igen korán dologra fogták őket szüleik, mert hát sokan voltak, szegények is voltak, tennivaló meg akadt bőven az aprócska tanyán. Ám hiába a sok feladat, azért mégis gyakran kedvük szottyant egy kis piszkálódásra. Főleg a nagyobb testvérek viccelődtek a kisebbekkel, mert hát azok olyan kis tudatlanok voltak még a szemükben. Piciny konyhájuk asztalát körbeülve versengtek az evésben. A nagyobbacska fiúk malacmódra "betömték a jó bablevest, s míg a válogatósabb testvéreik a tányér szélére tologatták kanalukkal a nem kedvenc zöldségeket, emezek már rég megették az összes fánkot a tálból, így a legfinomabb falatról rendjére lemaradtak a lassan evők. Volt is nagy sírás-rívás meg sopánkodás ám anyuka nem szívlelte a lassúságot így csak legyintve megdorgálta a lassan evőket, hisz aki válogat az a finom falatokról lemarad.
Mikor az est beköszöntött, puha, meleg szalmazsákokon hajtották álomra fejüket, s mikor az éj túl hideg volt, anyuka elővette a nagy pokrócot, azzal takargatta be féltőn gyermekeit. Ám ahogy telt az idő, a gyerekek cseperedtek, mint eső után az erdei gombák. Ám ki tudja miért, de az óriás pokróc egyre kisebb és kisebb lett. Alig érte át mind a 8 gyermeket.
Hideg éjszakákat hozott a decemberi tél, különösen fagyosakat. A nyolc testvér rendre csak vacogott a takaró alatt, míg végül a jobb szélen fekvő Böske gondolt egyet és jobban magára húzta a pokrócot, úgy hogy feje búbja se lógjon ki. Igen ám, de a bal szélén szundikáló bátyja a Józsi meglepetten tapasztalta, hogy rejtélyes módon lemászott róla takarója. Ezért aztán fogta, jól megrántotta azt, míg végül sikerült ismét betakaróznia véle. Ám most Böske hátsója lógott ki a huzatos padlásszobában. A kislány ekkor mérgelődve,tépte cibálta magához a takarót, ő biz nem akart fagyoskodni egy picit se!Most már a Józsinak is feltűnt, hogy ez a takaró nem magától kúszik le róla,hanem valaki rendszerint lerántja azt. Minden erejét összeszedve megrántotta, majd jót nevetett mikor az összes testvéréről lecsúszva az egész takaró a nyakában kötött ki. Na, erre már felkelt a többi 6 testvérük is és mérgelődve ők is beszálltak a pokrócért vívott csatába, húzták, nyúzták tépték, mindenki magának akarta azt, míg végül egy hatalmas reccsenés véget vetett a huzavonának és a takaró két darabra szakadva maradt a gyerekek kezében, akik viszont mind szerte-szétgurultak az aprócska padlásszobában. Volt is nagy ijedtség hogy az egyetlen takarójuk most elszakadt és akkor izgultak csak igazán mikor meghallották a nyikorgó padlásfeljárón igyekvő anyuka lépteit. A sötétet megtörte a petróleumlámpa fénye, melyet anyuka tartott két kezében. Ijedt arccal nézett gyermekeire, figyelte testi épségüket és próbált rájönni a pillanat hevében, hogy vajon mi is történhetett itt... Majd kisvártatva megpillantotta a kettészakadt pokrócot, ahogy sírásra görbülő szájjal szorította egyik felét Böske, másikat meg a lehajtott fejjel álló Józsika. Féltek attól, hogy most aztán valami nagy büntetés lesz, de attól még jobban tartottak, hogy a télen eztán majd takaró nélkül kell aludniuk. Anyuka nem szólt semmit, csak fogtak a szakadt anyagdarabokat, letessékelte 8 gyermekét a padlásról egyenesen a konyhába. A sparheltet begyújtotta, majd gyermekeit köré ültetve a petróleumlámpa fényét erősebbre feltekerve az asztalra helyezte azt. Elővette ócska varrós dobozát és munkához látott. A sparhelt meleg fénye, apró lyukain át kiszűrődve "táncot járt" a kis konyha falain. A pattogó tűz hangjai ritmusra ropogtak, a levegőben száraz tűzifa édes illata terjengett. A gyerekek megbabonázva figyelték a szoba különös fényeit, haragjuk elszállt, mint füst a kéményből s helyébe a nyugalom érzése köszöntött. Kis idő elteltével anyuka érces hangján dúdolni kezdett egy dalt. Ismerős hangok voltak ezek, a gyerekek is gyakran énekelték ezt a kis dalocskát. Majd pár perc múlva halkan mindenki énekelni kezdett, ki szépen, ki hamiskásan ám összességében gyönyörűen. Az éneklés régi szép emlékeket idézett fel bennük, emlékeket a közös játékaikról, vicces történésekről, amiben nem volt hiány, hiszen ahol ennyi gyermek van, ott mindig történik valami. Míg a gyerekek jókedvűen beszélgettek anyuka is befejezte a takaró varrását. a sparhelt meleg fénye lassan pislákolt majd kialudt. A nyolc testvér is igencsak elálmosodott. Jókedvűen feküdtek le szalmazsákjaik tetejére, hálásak voltak anyukának, azért mert megvarrta takarójukat és nem hagyta őket fagyoskodni a téli éjszakában. Már éppen álomba szenderedtek volna mikor Böske aprócska szemeit nyitogatva észrevette, hogy a takaró mintha megnőtt volna! Mind két oldalon lelógott...
- Biztosan csoda történt -gondolta magában-, hiszen mi más magyarázat lehetne arra, hogy egy pokróc egyszer összemegy, máskor meg nagyobb lesz?
- Ez egy "Varázs pokróc"! -majd minden erőlködése ellenére is lecsukódtak szemei és mély álomba szenderedett.
Anyuka még utoljára felment ránézni alvó gyermekeire, meghatódva figyelte őket néhány percig, ahogy szorosan egymáshoz bújva szuszogtak a szalmazsákokon.
- Úgy látszik mégsem olyan kicsi ez a takaró...- gondolta magában halvány mosollyal az arcán.