1. fejezet

Zengő szél tombolt odakint, táncoltatta az utca porát szüntelen, mintha csak égi bál lenne a Földön. Pedig nem volt indok az ünneplésre, bár ki tudja, mi számít jó oknak. Tán egy egyszerű halandó szemében úgy tűnhet, a halál vas akarata maga az ördög műve, ám mindez csak nézőpont kérdése. Egy öreg, beteg testbe zárt lélek távozása tán mégis ünneplésre méltó, hiszen szenvedései véget érnek eme világon, s bár mélységes fájdalom a gondolata is annak, hogy itt hagyta félárván gyermekeit és szeretett feleségét, de eme tények már nem neki fájnak, csak az itt hagyottaknak...

Egy ajtó kitárul, s új irányt mutat egy kislány számára. Nem akar bemenni rajta, vonakodik, de tudja, hogy ellenállása mit sem ér, neki most be kell lépnie oda. A helység levegőjét megtölti a némán ordító fájdalom, a fekete ruhák látványa csak még jobban megrémiszti a gyermeket. Hátulról egy kéz átkarolja. Puha bőrének tapintása némiképp nyugtatóan hat rá. A tisztaszoba tiltott hely volt, oda csak ünnepnapokon mehetett be és akkor is nagyon jól kellett viselnie magát, ám most mégis ide kellett jönnie, pedig karácsony hava már elmúlott, de a tavasz virágjai még nem ébredtek fel. Akkor most miért is kell itt lennie? Nem érti. Három éve költözött erre a világra, s azóta még nem volt elegendő az idő, a nagy körforgás megismerésére, s bár az emberek körülötte jöttek mentek, idősek, fiatalok, sosem foglalkoztatta a gondolat, hogy egyesek miért jönnek vissza, mások meg miért nem.

Az ágyon fekve egy ismerős arcot pillantott meg, a félelem elröppent, kis szívét melegség járta át.

Gyermeki izgatottsággal kiáltott fel:

• Apuka! Hoztál nekem fülrevalót?

Ismét csend borult a szobára, tán még fájóbb, mint előtte, és az kinek felelni kellett volna, még csak a pillantását se vetette a kislányra. Pedig ilyen még sosem történt ezidáig, s ez még kíváncsibbá tette a gyermeket, hogy tán édesapja valamiféle tréfát űz véle. Mindig kitalált valamit, amivel harsány kacagásra bírhatja a lányát. Juliska várt, az izgalomtól hevesebben dobogott kis szíve, gondolataiban látta, amint apuka elmosolyodik, és hirtelen feléje nyújtja kezét, melyben ott lesz az ígért fülbevaló is. A kéz mely eddig nyugodtan pihent kis kezei között, most váratlanul erősen megszorította, majd oly erőszakosan húzta magával kifelé a félelem ajtaján, hogy a kislányban felébredt az ellenállás kényszere. Nem akart elmenni, míg választ nem kap kérdésére, míg apuka be nem fejezi a játékot, mit épp játszott véle. Kis teste befeszült, minden izmával s erejénél csak akarata volt erősebb, mikor a kéz mely előbb oly gyengéd volt, most egy pillanat alatt megragadta és kivonszolta őt a kiskonyhába. A sparhelt meleg fényességgel töltötte be a helységet, mellyel megnyugvást varázsolt. Juliska szeretett itt lenni, mindig figyelte édesanyját amint pucolja a kolompért, s hamarosan mennyei illatokkal töltötte meg a levegőt. Azt szerette a legjobban, mikor a testvéreivel körül ülték az apró asztalt és korgó gyomrukat megtölthették anyuka finom főztjével. Gyakran megesett ugyan, hogy apuka veszekedősre fogta, főleg a nagyobbakat szidalmazta ilyenkor, de ebből a kislány mit sem értett. Őt sosem szidta még meg apuka, csak anyuka, de ő már akkor szidalmazta, mikor meg sem született még. Mert Juliska már a sokadik gyermek volt. Édesanyja gyakran mesélte, hogy volt már neki másik férje is, még apuka előtt. "Oly szép ember volt az, hogy a szomszéd faluból is gyüttek a lányok az artézi kúthoz vízé, csak hogy láthassák őt". Csak hát a "Nagy Háború" elvitte mellőle s többet vissza se tért. Egyedül kellett boldogulnia 5 gyerekkel. Éheztek is sokat, s mivel anyuka még akkor is nagyon szép volt, akadt kérője szép számmal. Ám ő akkor nem a szívével döntött, azt gondolta, jó lesz az öreg is, legalább az már nem csinál gyereket! Hát csinált... Még 4-et. Még karon ülő volt a kis Julcsa nővére Ilonka, mikor ismét teherbe esett. Apuka ácsként, bár jó pénzt hozott a házhoz, mégis felesége folyvást aggódott, hogy egyszer majd véget ér az arany élet. Így hát egy napon jobbnak látta elintézni a dolgot. Miután ura munkába ment, meg is érkezett a megbeszélt időre a kuruzsló öregasszony, akit akkor hívtak a faluban, ha a nem kívánt terhességet "el kellett hajtani". Azt beszélték, hogy sok leány halála száradt a lelkén, de a megesett asszonyok kétségbeesésükben inkább vállalták a kockázatot.

Apuka mindig időben indult dolgozni, sosem késett, sosem hagyott otthon szerszámot, de tán a sors akaratából akkor egyszer elfelejtett valamit magával vinni. Hazatérve meglátta az öregasszonyt, s rögtön tudta, hogy miért van ott. Béketűrő ember hírében állt, állítólag csak akkor egyszer jött ki igazán a sodrából. Elmondások alapján úgy megráncigálta a vénasszonyt, hogy az a karját törte, de persze egy faluban néha az igazság helyett jobban szeretik a féligazságot mesélni, mert olykor az figyelemfelkeltőbben hat a szomszédságra. Anyuka csak sírt, esedezve könyörgött urának bocsánatáért. Miután némiképp lecsillapodtak a kedélyek akkor apuka csak ennyit mondott:

"Ha az Isten ad báránykát, majd ad legelőt is!"

Gyakran emlegette ezt anyuka, mikor ismét megözvegyült és ott maradt a sok gyerekkel, mindig keservesen elpanaszolta:

"Látod gyermekem, ezt mondta az én jó uram, és tessék adott az Isten báránykát, de legelőt nem!"

Így hát megszülettek az ikrek is, Sándor és János, majd két évre rá már ott növekedett a hasában Juliska is. Anyuka, nem mert egy rossz szót se ejteni áldott állapotáról a történtek után, de gondolatban mindig azért imádkozott, hogy ne legyen már több gyermeke... Majd a legkisebb születése után három évvel, ismét elvesztette férjét és az mitől úgy rettegett, újra bekövetkezett. Egyedül maradt a sok éhes szájjal.

• Julis! Ki az ágyból!- hallatszott anyuka érces hangja a kis konyha irányából. A hajnal még csak épp az ég alján pihent, mikor a munka megkezdődött. Zsírpapírba csomagolt kenyeret és szalonnát adott Julcsa kezébe édesanyja, majd útnak indultak. Hosszú út állt előttük, s a tempó is igen sietős volt, hogy időben kiérjenek a szántóföldre ahol anyuka napszámosként dolgozott. Bátyjai oda voltak adva kanásznak, nővére libapásztornak, idősebb fél testvérei már rég elhagyták a szülői házat, s a kapcsolatot sem igen tartották már. Nem sok emléke maradt a kislánynak róluk, de egy mindennél erősebben élt benne. Egyszer mikor legidősebb nővére eladósorba került és jött hozzá az udvarlója, az annyira szégyenlette, hogy, ilyen kis gyereke van még az anyjuknak vénségére, hogy ráparancsolt a kis Julcsára, hogy hamarjában bújjon el a mosóteknőbe. Mielőtt a legény belépett volna a házba, betolta azt az ágy alá és ráparancsolt, hogy egy mukkot se szóljon. Dacára annak, hogy nagyon sötét volt az ágy alján, a kislány mukkani sem mert, pedig nagyon félt, de legidősebb nővére oly haragos teremtés volt, annak ellent mondani nem szabadott, mert azon nyomban ütött.

Hajnali fényben úszó búzakalászok ringtak a távoli mezőkön, friss illatukkal megtöltötték a levegőt a végeláthatatlan horizonton. Sötétre barnult kezek ritmusra mozogtak, mintha csak valamiféle táncot járnának. Némelyik asszony nyakába akasztott kendőbe csomagolt kisdedével érkezett, de a nagyobb gyermekek már oda voltak adva dolgozni a nyárra. Juliska a lőcsös kocsi árnyékában ülve figyelte az aratókat. Lenyűgözte a természet ébredése, a mezei munka hangulata. Kis idő elteltével elmerült a mezei virágok pompázatos látványában, koszorút font magának, vagy épp sárból épített kis házat kukoricacsuhé babájának. Anyuka szigorúan nevelte gyermekeit, hisz férje halála után, ő lett a családfenntartó is egyben, ezért se ideje, se ereje nem volt már szeretete kimutatására. A földeken való munkavégzés alatt, volt néhány szabály, amit be kellett tartani. A legfontosabb az volt, hogy nem volt szabad a kút körül játszani, mert nem egy gyerek veszett már oda miatta. A másik, hogy ha viharfelhő közeledett és meghallották az első dörrenést, a kaszát nyomban el kellett dobni, mert félő volt, hogy a villám lecsap. Mikor a Nap már magasan járt, megállt a munka is. Perzselő forróság uralta a vidéket, még a szöcskék sem ugrándoztak kedélyesen, a legelőn lévő állatokat is behajtották, nehogy "megszúrja a Nap".

Anyuka a fa árnyékában megpihent a többi asszonnyal és elmélyülten beszélgettek.

• Hát már őt is oda kell adnom! Nőnek a gyerekek, egyre éhesebbek... - elhomályosodó szemmel nézte apró gyermekét, kinek sorsa az volt, hogy már elkezdje a keserű élet keserves kenyerét keresni.

Aztán egyre csak mondogatta anyuka:

• Hej de jó lesz neked Juliskám! A Molnárnénál lesz majd mindig friss pite! Ott aztán jobbnál jobbakat főznek, nem csak kolompért, mint idehaza.

A kislány persze egyből kíváncsi lett, hisz lesz néki fizetsége is ám! Egy öltözetre való ruha meg 2 forint. Kaphat a gazdasszony főztjéből is. Azzal batyut kötött neki anyuka és elvitte egy távoli tanyára dolgozni. A Molnárné igencsak gömbölyű teremtés volt, de külsejével ellentétben, szíve már nem volt ilyen nagy. Fején lévő kendője alól patakokban folyt az izzadság, gőgös tekintetével mérte végig a kislányt.

• Hát ez elég csetleszér! - vágta oda kurtán a gazdasszony

• Jó erőben van ez, csak ilyen az alkata- magyarázkodott anyuka.

• No, jól van, majd meglátjuk, mit bír!

• Disznót, lovat, tehenet ne adjanak elébe, csak libát őriztessenek vele, mert kicsi lány ez még! - szólt anyuka határozottan vissza.

• Jól van na, csak arra kell nekünk, hogy a libákat őrizze. Óvatosan bánunk mi vele.

Bármennyire is tűnt mesebelinek az új élet lehetősége, az elvállás perceiben a kis Juliska csak elszomorodott.

-Ne ríj, gyermekem, ne ríj, jó lesz itt neked! - próbálta vigasztalni gyermekét édesanyja, színlelt örömmel a hangjában. Csak távolodva eresztette szabadjára könnyeit...

Reggel, mikor a Nap felszárította a hideg harmatot, Juliska kihajtotta az árokpartra a libákat. Molnárné csípőre tett kézzel dorgálta a leányt:

• Csak a búzába ne ereszd! Nagy kárt tesz az benne!

Juliska, kezében egy gallyra kötött ronggyal menetelt a libák után. Nagyon álnok teremtések voltak ezek, ha a kislány figyelme egy pillanatra is lankadt, már meg is indultak a kövér búzatábla irányába, s oly gyorsasággal habzsolták a búzafejeket, hogy mire a pásztor észbe kapott, máris hatalmas kárt okoztak. Miután jól laktak a libák, Julcsa az itatóhoz hajtotta őket, a kútnál lévő gödörhöz. Annak idején innen verték a Molnárék a vályogot, hatalmas tornácos házuk építéshez, s most ide folyik a víz a vályúból. A libák sorban megültek a gödör szélén, majd el bóbiskoltak egy rövid időre, ám éhségük hamar felkeltette őket és ismét hajtani kellett. Délidőben az ólba kellett hajtani a libákat, és ha az ól túl piszkos volt, ki kellett takarítani. Meg volt fogadva kanásznak egy nyurga testalkatú fiú, Józsi. Hosszú lábain igen csak rövid volt már a rongyos nadrág. Tapasztalt kalásznak mondta az anyja, na meg erősnek, de a valóságban nem volt egyik sem. Nyakigláb termete még inkább akadályozta az ügyes mozgásban, és emellé még igen türelmetlen természetű gyermek hírében állt. Az ő feladata volt kitolni a ganéj és szalma keverékét a dudvára. Mindig sürgette a kislányt, hogy igyekezzék gyorsabban takarítani, mert biz ő egy percet se tud várni, oly éhség kínozza. Józsi állandóan éhes volt, panaszkodott is a Molnárné, hogy eleszi a hasznot! Nem akarta tudomásul venni, hogy egy 12 éves fiúcskának már több élelemre van szüksége, mint egy négy éves gyereknek. A munka végeztével, csorba cseréptányérba mert levest és egy szelet kenyeret kaptak, melyet a pitvar küszöbén leülve jóízűen kezdtek enni. Ebéd közben a Molnárné zsörtölődött, folyvást szidalmazta Juliskát lassú evészetéért.

• Nézd már ezt a kis fruskát! Úgy eszik itt mintha nem ízlene az étel! Tán még válogatni is akarsz? Mintha valamiféle úri családból jöttél volna!

Addig-addig dorgálta, hogy a kislány elpityeredett és inkább nem is ette meg az összes levest. A maradék, a kanászé lett, így a gazdasszony célt ért, s kevés ételből is jól lakatta a fiút. Az ebéd végén Juliskát befogták törölgetni a mosott edényeket. Sietni kellett, mert a libák újra gágogtak, s a Molnárné megint csak korholta:

• Siess már! Eridj, ereszd a libákat kifelé!

Így a kis Juliska korgó gyomorral újra kihajtott.

A nyári meleg nem engedett fogságából, bár már jócskán elmúlt a delelő, még is úgy tűnt tán sose jön el az est hűvössége.

A kislány egy fa árnyékában meghúzódva figyelte a békésen pihenő libákat. Oly kicsi volt még, oly gyöngécske, nem itt kellett volna lennie neki, szerető otthonában édesanyja karjaiban megpihenve, de a sors más életet szánt neki. Nem volt több egy pillanatnál, s máris elpilledt a meleg levegő s feladatai súlyának cipelésétől. Álmában otthon járt, apuka karjaiba vette és felemelte a magas égig, úgy mint minden áldott este, mikor hazatért. Majd hirtelenjében visszazuhant a rideg valóságba, kinyitotta aprócska szemeit, s megpillantotta amint libái mind szerte szaladtak a búzamező takarásában.

A kis Julcsa felugrott, aprócska lábain rögvest szaladt utánuk, de azok két irányba szaladva egyre beljebb és beljebb futottak, míg végül tehetetlenségében a kislány keserves sírásban tört ki a simogató búzaszállak között állva...