2. fejezet
- Maris, gyere ide, de rögvest!- hangzott a komornyik mély, öblös hangja.
Kató meglepetten figyelte a feléje közeledő férfit, aki láthatóan nagyon sietett.
Kapd magad hamarjában, vigyél a Vitézy úrnak cigarettát és szolgáld fel az italát!
A lány még mindig dermedten állt, majd bevillant fejébe, hogy bizony most ő a Maris, neki szólt az utasítás.
Na igyekezzél, ne várasd az urat!
Kató sebtében szaladt is a konyhába, majd néhány pillanattal később már vitte is a tálcát. Tudta jól, hogy az öreg Vitézynek, mennyire sietős mindig a dolga. A szalon ajtót megkocogtatta, majd szélesre tárva azt, belibbent hófehér kötényében, mely csak úgy világított a fehérítőtől. A kellemes hangulatú szalon karosszékében nyugodtan megpihenve azonban nem az öreg Vitézy-t pillantotta meg kopaszodó fejével, hanem egy elsőre, sőt másodjára is igen kellemes kinézetű bajszos úriembert, kin az asszonyi tekintetek szívesen pihentetnék szemeiket naphosszat, sóvárogva. A lány arcára kiült a döbbenet, mind az ismeretlen úriember miatt, de leginkább talán annak kellemes látványától.
Hát maga meg...? - kérdezte volna, de elakadtak szavai, s tekintete hangjával együtt elveszett az úriember mosolyának látványában. Majd hirtelenjében, mint egy villámcsapás felriadt álmodozásából.- Maga nem is a Vitézy!- emelte fel hangját.
A férfi még szélesebbre húzta száját bajusza alatt, s mint ha melegséges barna szemei is huncutul mosolyogtak volna.
Valóban? - akkor, mint gondol, ki vagyok én?
Kató elgondolkozott.
Hát talán az új komorna?
Komorna? Miért éppen komorna?
Csak mert az a másik már olyan öreg, mint az országút! No meg goromba is...
A férfi elnevette magát.
Goromba?
No, nem azért, elég szép az, csak az ábrázatja goromba!- érti, ugye?
Értem!
A lány egy pillanatra elhallgatott, lesütötte tekintetét.
Vitézy úr, tudja-e hogy itt van?
A férfi megpödörte bajuszát s megállás nélkül mosolygott.
Úgy gondolom, tud róla ő is.
Csak mert nem illik ám csak úgy bejelentés nélkül ide jönni, ez egy úri család ám, itt vannak komoly szabályok meg minden!
Meg minden?
Igen! Na de majd beletanul az itteni szokásokba maga is. Most már mennem kell, nem érek rá itt holmi pletykálkodásra magával, mert tudja nekem itt rengeteg a dolgom. Ha jön majd az úr, akkor mondja meg, hogy az asztalon találja a cigarettáját meg az italát.
Azzal Kató sarkon fordult és kisietett a szalonból, háta mögül még magán érezte a férfi pillantását.
A folyosón összefutott a dolgozóból kilépő komornyikkal.
Kiszolgálta?
Ki!- vágta rá a lány határozottan.
Nem parancsolt még más egyebet?
Nem, várja az urat továbbra is!
A komornyik összehúzta a dúsabbnál is dúsabb szemöldökét, szúrós szemeivel szinte ölni tudott volna.
Milyen urat?
Hát a nagyságos urat.
Miről beszél maga fiam?
Kató értetlenül nézte az egyre ingerültebbé váló férfit.
Hát az új komorna várja a Vitézy urat!
A komornyik a plafonra emelte tekintetét.
Mennyei atyám, milyen új komornyikról beszél maga?
Arról, aki a szobában van...
Akit maga az új komornyiknak gondol, az Vitézy Péter, az idősebb Vitézy fia!
A lány úgy elpirult szégyenében, mint a piros pipacs. Fejében gondolatok cikáztak, emlékeibe bevillantak szavai, amiket az ifjú úrnak mondott.
Kezét szájára emelve, elszaladt, meg sem állt a kert kapuig. Ott aztán megpillantotta a Marist, amint a levesnek való zöldséget szedte. Kétségbeesve, karon ragadta és úgy sopánkodott.
Jaj, nekem, hogy én mekkora szamár vagyok! Most aztán bizton kirúgnak majd az állásomból! Jaj, a mama, mit szól majd...
Mi a fene, rögtön az első nap? Hát mit csináltál te lány?- faggatta Maris idegesen.
Kató összekulcsolt kezekkel, hevesen magyarázta tettét:
-Jaj, ne is kérdezd! Hát tiszteletlenül beszéltem az úrral!
- Az öreg Vitézyvel?
- Nem, a fiával... De hát honnét tudhattam volna, hogy ennyi Vitézy él ebben a házban?
Maris jóízűen felkacagott, nevetése csak még inkább zavartá tette az amúgy is kétségbeesett leányt.
No, talán azért nem akkora a baj! Az ifjú úr, nem annyira vaskalapos, mint az apja. Kérjél tőle bocsánatot, hátha nem rúgna ki akkor.
Kató legszívesebben el süllyedt volna szégyenében, nagyon nem akart az ifjú úr szeme elé kerülni...
Csakhamar vette a bátorságot és vissza somfordált a szalonhoz. Már messziről érezte a szobából áradó cigaretta füstjét, ami egyértelműen annak volt a jele, hogy tényleg az ifjú úr rendelte azt. Kissé elbátortalanodott, mikor az ajtó elé ért, majd egy nagy sóhaj kíséretében ismét megkocogtatta az ajtót.
Kis várakozás után hallotta ismét azt a kellemes hangot, amit más esetben nagyon is kedvelt volna, de most félelemmel töltötte el... Vajon milyen lehet, ha kiabál?
Szabad!- szólalt meg ismét a hang, a szalonból.
Kató lassan nyitott csak ajtót, fejét lesütve lépett be rajta.
Vitézy Péter az ablaknál állva kémlelte a távolt.
Nagyságos uram, elnézést, a zavarásért, de valamit feltétlen közölnöm kell önnel!
Hirtelen megfordult és a kellemes tekintet ismét összetalálkozott a pironkodó cselédlányéval, ami valamelyest enyhített annak nehéz szívén.
Tán valamit itt felejtett?- kérdezte az uraság.
Kató kereste a megfelelő szavakat:
Én csak szeretném a bocsánatát kérni!
Ugyan miért?
Hát csak az iménti viselkedésemért... Tetszik tudni, amikor hoztam a cigarettát, tiszteletlen voltam önnel! De mentségemre váljék, én nem tudtam!
A férfi elnyomta a kezében lévő csikket.
Mit nem tudott magácska?
Kató még jobban elpirulva tördelte kezeit.
Csak azt, hogy az uraságnak van egy fia is! Ráadásul ilyen jóvágású!- csúszott ki száján az a gondolata, amit nem szándékozott volna közölni, de hát így sikerült...
Vitézy Péter elég hiú teremtés volt ahhoz, hogy ezt a megjegyzést figyelmen kívül hagyja, a lány szerencsétlenségére. Felnevetett, majd néhány lépéssel közelebb lépett fülig pirult cselédjéhez.
-Hát lehet magára haragudni, maga kis csacsi?
Kató sóvárgó tekintettel nézett urára, ifjú szíve oly hevesen kalapált, mint még soha.
Aztán hogy hívják magát?
Kató! Illetve, Maris...
Hirtelenjében a folyosó irányából egy ismeretlen sipákoló hang ütötte meg fülét.
-Maris!!!!
Kató szeme elől elszállt a rózsaszín köd, egyből tudta, hogy ez nem lehet más, mint az üdülésből hazatért nagyságos asszony.
