2. fejezet

Hangosan nyikorgó ajtó hangja törte meg a síri csendet, az ódon épület rideg falai temérdek szomorúságnak voltak tanúi. Kopogó kis cipők sétáltak végig a vége láthatatlan folyosón, nyomukban bizonytalanságot sugárzó léptekkel haladt egy anya, akin úrrá lett a reménytelenség, mikor gyermekei apja közölte szándékát. Idillinek sosem volt mondható ez a kapcsolat, talán róluk is mintázhatták volna a "Se vele, se nélküle" kifejezést, ám fiatalon és szerelmesen gyakran inkább elkendőzzük a valóságot, csak hogy érzelmeink utat törhessenek a vágyott fél irányába. Most két gyermekkel lett gazdagabb a világ, és szegényebb a mennyország, mert hát oly jóság lakozott szívükben, melyet nem érdemelt volna az emberek gyarló világa.

• Itt várjatok meg!- szólt a parancsszó.

A félelemtől megszeppent gyermekek csak álltak egy helyben némán, míg a kis Mancin úrrá nem lett az aggódás, halk hüppögés közepette potyogtak könnyei apró piros arcocskáján végig gördülve. Négy éves fejjel még nem sokat értett abból, mi most vele történik, de ösztönösen érezte, hogy élete nem jó fordulatot vett. Barna hajkoronájának rakoncátlan tincsei eltakarták szomorú tekintetét. A mellette álló bátyja finom érintése egy pillanatra elterelte figyelmét. Felnézett rá, gyermeki csodálattal figyelte arca minden rezzenését. Számára megnyugvást jelentett, az alig nyolc éves fiúcska jelenléte. A távolból anyjuk hangja hallatszott, amint épp magyarázatot ad a tettre mire épp készül:

• Hát csak úgy megesett...- mondta pironkodva, lesütött fejjel.

• No, de kétszer?- hallatszott a rosszalló kérdés eme kijelentésére.

• Igen... Nem tudom őket magamnál tartani, hisz jó magam is épp csak el tudom látni. Egyedül nem megy!

A kis fiú gyomra összeszorult e szavak hallatán, emlékeibe felsejlett az elmúlt időszak, mikor még volt apja. Legalábbis apaként volt neki bemutatva, olykor náluk is lakott, ám legtöbbször hosszas veszekedések kísértették éjszakánként. Majd egy ebéd alkalmával mikor anyjuk a leveses tányért úgy vágta ki az asztalra, hogy kifolyt annak minden tartalma, akkor az apának nevezett idegen felállt székéből, s örökre távozott az életükből. Mikor már a harmadik hét is eltelt látogatása nélkül, anyukájuk össze csomagolta őket és közölte:

"Egyedül nem megy!"

Újra cipőkopogás hangja töltötte be a rideg folyosót, anyjuk közeledett. Tekintete zavart volt, durva mozdulatokkal megigazította gyermekei ruházatát, majd közelebb vonta magához őket:

• Ha találok nektek új apát, visszajövök értetek!

Homlokon csókolta őket, majd sietősen távozott a lelencház nyomasztó épületéből.

Az ősz télbe vegyült már, hogy később átvehesse helyét a tavasz, üde reményt keltő levegőjével. A virágzó fák vidámsággal töltötték meg az árvaház barátságtalan udvarát, hol gyermeki kacaj fogadta a táj eme szépséges változását. Az idő lassan telt, gyermekek jöttek mentek, sorsuk olykor ismeretlen maradt. Volt, ki elsőre otthont talált, de a többség csak ideiglenesen hagyhatta el az intézményt. A kisdedek, hamar családra leltek, meg az idősebb, jó fizikumú gyerekek, kik alkalmasak voltak a megerőltető fizikai munka végzésére. Gyakorta kelt szárnyra egy-egy pletyka, arról, hogy milyen rossz sora lett egy-egy kiadott árvának, de azért akadtak szerencsésebbek is.

Szabó Ferenc éles esze gyakran megrémisztette az adoptálni kívánó szülőket. Sokkal inkább szívlelték, a csendes, szófogadó butácska ám erős fiúcskákat, mert azok nem voltak szemtelenek és jobban lehetett dolgoztatni, így idővel a kisfiú is megtanult hallgataggá válni, ezzel leplezni valós énjét. Nem vágyott ő új családra, egészen egy hónappal ezelőttig, mikor is váratlanul megjelent édesanyjuk az intézetben, s ezzel mérhetetlen boldogsággal és reménnyel töltötte meg gyermekei szívét. Gondolatban már százszor elképzelte ezt a jelenetet, már szinte bőrén érezte, anyja szerető ölelését, új atyja erős kéz fogását, régi otthonuk megannyi ismerős illatát, s most ott állt előtte vágyálma a maga valóságában. Egy perc, csupán ennyi ideig lehetett boldog önfeledten, röpke kilenc éve alatt. Egy év sanyarú árvasága után csak ezt az egy percet kapta, hogy elhiggye, csodák mégis léteznek. Majd ahogy jött a remény, úgy el is villant, s vitte magával kishúgát is, míg őt ismét az árvaságba taszította vissza. Állt ott magyarázatot várva, de milyen jó választ lehetett volna arra adni, hogy míg Manci kellett, addig ő nem. A miértre a választ anyjuk ugyan megadta:

"A fiú túl vad, nem bírnék vele egyedül!"

Ezzel örök sebet ejtve gyermekén, kinek ezzel megpecsételte életét.

Nyár közeledtével a lelencházban nagyobb volt a nyüzsgés, kellett a munkaerő a portákra. Az aratás nagyon sok munkával járt, s a jószágok gondozása is nagy teher volt. Akkor sétált be az özvegy is, kit mindenki csak Bözsinéninek szólított a faluban. Volt neki becsületes neve is ugyan, de az már régen feledésbe merült. Férjét már rég elvesztette, gyermeke nem maradt. Arra már senki nem emlékezett, hogy hány éves lehet, s ha megkérdezték tőle, mindig csak azt válaszolta, hogy " már nagyon öreg". Töpörödött termete, hajlott háta, átható naftalin szagú ruhája volt. Fején lévő fekete kendője alatt arcán mélyen barázdált ráncok futottak végig. Mivel látása se volt már a régi, ráncos kezeivel karjukat megszorongatva "nézte" meg a gyermekeket. Amelyiket túl "sovákának" vélt annak mindig sajnálattal hangjában megsimítva arcát mondta:

• Szegény gyermekem, csak beteg ne legyél, mert ily gyengécskén bizton odavesznél!

Majd aztán hosszas válogatás után a kis Ferencre esett a választása, kit ezután csak Ferkónak hívott. Bár a kisfiú nem szerette, ha ezzel a névvel illetik, ám oly hálás volt az öregasszonynak, hogy nem neheztelt rá ezért.

Így hát Ferkónak, a körülményekhez képest jó sora lett, rendes ételt kapott,a kis konyhában alhatott, egy kicsit iskolába is járhatott. Kora hajnalban el látta az állatokat, majd tanítás után ismét dologra volt fogva. Nyáron viszont folyvást dolgoznia kellett, hogy a télen legyen elég élelem és tüzelő.

Aztán egy kicsit több mint egy évvel azután, hogy az öreg Bözsi néni, ki már oly sok időt töltött e világon, távozni kényszerült. Sajnálta is sokat a fiúcskát, hiszen szívén viselte sorsát, de halála pillanatában már nem sopánkodott rajta. Hiszen neki már mindegy volt. Így a kis Ferkóból ismét az árvaházi Szabó Ferenc lett, ki nem kellett az édesanyjának.

Papp József és felesége vidéken élő gazdálkodó emberek voltak. Egy hosszú tornácos parasztház és a hozzá tartozó néhány hold földjükkel jó módú parasztoknak számítottak. Jószágaik is voltak szép számban, ám a sors nem adott nekik gyermeket. Siránkozott is a feleség, mindig felemlegette a szomszédság előtt bánatukat, de a valóságban inkább volt szerencse eme balsors, tekintve Papp József kiállhatatlan, goromba természetét és felesége rosszindulatúságát. Zsugori emberek hírében álltak, így mikor a gazdasággal járó feladatok túl nagy terhet róttak az idősödő Papp József számára, ahelyett, hogy megfizetett volna valakit bérmunkára, inkább a lelencházban keresett "munkaerőt". Az első találkozás Ferenccel, emlékezetes volt a kisfiú számára. Amikor megpillantotta Papp Józsefnét fekete kendőjével a fején, akaratlanul is az elhunyt jótevőjére emlékeztette. Így hát szívesen ment velük otthonukba, ahol a jó körülmények ígéretében bízva, végre új életet kezdhet. Persze a rideg valóság rögvest "arcul csapta", mikor is a kiskonyha helyett az istállóban volt elszállásolva és a rábízott munka mennyisége sokkalta nagyobb volt, mint amennyi egy ekkorka fiúcskának való lett volna. Az egyhangú élelem, s az alkalmanként-i pofonok ellenére Ferenc tisztelte nevelő szüleit, mivel ők nem vitték vissza azárvaházba, és iskolába is járhatott, ha rendesen elvégezte a munkát.

Kedvelt feladat volt számára a tehén körül végzett munka, nagyon jól tudott bánni ezzel a jószággal. Nehéz munka volt tehenet hajtani is, ám furcsa mód ennek a pesti gyermeknek a vérében volt a vidéki munka végzéséhez szükséges érzék. Fizikuma hamar hozzáedződött a feladatokhoz, s bár olykor túl nagy volt a teher számára, még sem panaszkodott. Volt, hogy egy zsák mákot kellett volna felcipelnie a padlásra, ám a túl nagy súlyt nem bírta, s kezében lévő zsák szája szétnyílt és szerte szét szóródott a mák. Az akkor kapott pofon rettenetes fájdalommal öntötte el testét, szemébe könny szökött, de nem szólt egy szót sem, csak még keményebben dolgozott, hogy képes legyen megfelelni Papp József elvárásainak, így Ferenc-nek nem volt módja megtapasztalni az őszinte szeretet.

Egy forró nyári napon, mikor a tehenet hajtotta az itatóhoz, egy furcsa hang ütötte meg fülét a búzatábla irányából. Ahogy közelebb ment, akkor vált egyértelművé, hogy egy kisgyermek keserves sírását hallja, majd egyszer csak megpillantott egy szöszke kislányt amint térdre borulva zokog. Könny áztatta arca kipirult, kezeibe temetkezve eltakarta kis szemeit. Kishúgára emlékeztette, kit utoljára szeretett, míg el nem választották tőle.

Ferenc közelebb ment majd váratlanul megérintette a kislány vállát. Hirtelen előbújt takarásából a kislány melegséggel telt barna szeme, s ilyedten nézett Ferencre.

• Hát te miért sírsz ennyire?- vonta kérdőre a kislányt.

Húsos kis kezeit felemelve a lány a búzatábla közepe felé mutatva csak ennyit mondott:

• A jibáim, beszaladtak!

Bár a kislány beszéde még nehezen volt érthető, de Ferenc már tudta miről van szó.

-No, maradj itt és ne sírj ilyen hangosan, mert még megijeszted a tehenet!

Azzal fogta a lánynál lévő botot és beszaladt a búzatábla mélyébe, majd nem telt bele sok idő, s már hajtotta is ki a jóllakott szökevényeket, ezzel is bizonyítva, tehetségét az állatok hajtásában és őrzésében.

A kislány arca felvidult, hatalmasra kerekedett barna kis szemecskéjével, hálásan nézett a "nagyfiúra" ki a segítségére sietett.

• No, eztán jobban vigyázz a libáidra!- vágta oda a fiú, gyengéden megdorgálva a kislányt felelőtlenségéért, majd tovább is állott.

A kis Julcsa szájtátva figyelte a távolodó fiút, ahogy magabiztosan hajtja azt a félelmetesen nagy tehenet, majd gyorsan nekilátott terelni hazafele a libáit.