9. fejezet

Fáradtan indult a nap a Roselli háznál. Az időjárás komorsága fokozta ezt az érzést. Előző este váratlan vendégek tették látogatásukat, Mr. és Mrs. Rossi személyében akik a közeli birtokon vendégeskedtek. Igen furcsa pár voltak, az asszony kerekded alacsony külsejű ám igen csak jó kedélyű természet, nevetése tán egy kissé túl harsány is, míg férj ura komor és karót nyelt stílusa heves ellentétben állt feleségével. Nyájasan elcsevegtek az időjárás kiszámíthatatlanságáról no meg a legújabb divat hóbortok sokszínűségéről ám e udvarias beszédtéma csakhamar átváltott kíváncsiskodásba, amolyan pletyka "gyűjtésbe" Mrs. Rossi személyében aki nem átalkodott olykor nem éppen rá tartozó részletességgel érdeklődni Elizabet balsorsa iránt. Mrs. Roselli igyekezett lányát megóvni az emlékek bolygatásától így folyvást próbált témát váltani, ám vendégeik túlon túl kíváncsiak voltak a rejtélyekkel és romantikával túlfűtött Mr. Bellini történetére. Az idő lassan vánszorgott , s a nem várt vendégek távozása is nehezen jött el így Elizabetet a végletekig kimerítette ez a sok udvarias, üres fecsegés.

Reggel nehezen vette rá magát hogy kikeljen ágyából, hangulatán ismét kezdett úrrá lenni a ború és csak gyermeke hangját hallva tudott erőt venni magán. A reggeli már az asztalon volt mikor a konyhába ért, édesanyja kedvesen beszélt a kis Nicholashoz miközben kedvenc csemegéjével kínálgatta őt. Elizabet szívét melegség öntötte el a látványtól, úgy érezte hogy édesanyja egy eddig ismeretlen arcát mutatja.

- Jó szívvel látom hogy az én kis Nicholasom semmiben sem szenved hiányt-mondta Elizabet lágy hangon.

- Valóban kedvesem ám ha úgy sejtenéd,tán elkényeztetem a kis unokámat hát jól gondolod és nem is tudnál eme szándékomtól eltéríteni kedves lányom- válaszolt Mrs. Roselli ragyogó arccal.

- Nem is állna módomban megakadályozni eme nemes cselekedetét hiszen ebben a családban az én szavam már nem dönthet mióta a kis Nicholas úrfi átvette az ön és kedves édesapám szíve fölött az írányítást- kacagott Elizabett- jut is eszembe Mr. Roselli hol tartózkodik eme fontos esemény idején mikor is unokája épp jóízűen falatozik?

- Kint van a kocsit készíti elő, hamarosan indul a városba elintézni néhány halaszthatatlan dolgot, de biztosíthatlak mélyen bánja hogy nem lehet minden percében az ő egyetlen kis unokájával.

- Értem, nos ha nem bánja elkísérném őt a városba, úgy gondolom jót tenne némi kis környezet változás. A főúton lévő kalapos még üzemel? úgy gondoltam látogatásomat tenném náluk, régen mindig nagyon ízléses és egyedi darabjaik voltak.

- Ha emlékezetem nem csal akkor semmi sem változott a környéken, bár elég ritkán visz arra utam. Menjél csak kedvesem nyugodtan, ha nem haragszol én nem tartanék veled mert hát igen kedves társaságom visszatart és nincs az a kalap amiért lemondanék róla- mondta csillogó szemeivel Nicholast kémlelve Mrs. Roselli.

Alig telt fél órába és Elizabet már a fricskán ült Mr. Roselli mellet úton a város felé. Útjuk során sok kellemes emlékről áradoztak Elizabet és nővérei gyermekkorából, azokról a szép időkről mikor még minden a legnagyobb rendben volt. Majd Mr. Roselli folyvást a kis Nicholas csínytevéseit dicsérte mérhetetlen büszkeséggel. Alig egy hét telt el mióta hazatértek, de máris annyi boldog percet szereztek a Roselli családnak mintha egy év telt volna el. Elizabet egyre nehezebben szánta rá magát hogy a közelgő távozásukról beszéljen. Nem mintha vágyódott volna vissza múltja szomorú helyszínére de a birtokok és vagyon feletti kötelezettsége vissza szólította őt. Volt a Bellni család birtokában egy nyári lak, Elizabet tervei szerint oda készült költözni a kis Nicholassal hogy közelebb legyen Bellini család földjeihez és ezáltal könnyebben tudja ellátni feladatát míg a kis Nicholas elég nagy lesz hozzá hogy majd átvegye ezt a súlyos terhet. Hosszas vívódás után rászánta magát hogy szóba hozza édesapjának a dolgot:

- Tudja kedves édesapám szerfelett boldoggá tesz hogy viszont láthatom önöket és biztosíthatom se én se a Nicholas nem szebved hiányt semmiben ...ám tudja jól hogy nem kis feladatot bízott rám az én jó uram mikor rám hagyta a vagyonát, ami valljuk be elég nagy teher a számomra ám büszkén cipelem ha ezzel megóvhatom a Bellini család élete munkáját. Ezért kérem ne haragudjon reám hogy alig egy hét ittlétünk során már most szóba hozom távozásunkat...

Mr. Roselli csendben hallgatta lánya magyarázkodását majd néhány perc csend után válaszolt:

- Megértem és természetesen nem áll szándékomban meggátolni kötelességed teljesítését, csak úgy gondolom mivel ez egy igen kimerítő út és még az új otthon sincs teljesen berendezve, tán jobb lenne ha a kis Nicholas egy ideig még nálunk maradna, csak míg be nem rendezkedtél az új házba és el nem intézted a sürgető feladataid.

Elizabetnek összeszorult a gyomra a gondolattól hogy hetekig nem láthatná imádott kisfiát, ám be kellett hogy lássa tényleg nem kéne az ő önzősége miatt most rögtön kitenni gyermekét egy ilyen hosszú útnak. No meg keresve se találna jobb helyet neki a tulajdon szüleinél, kik féltőn szeretik. Így hát beleegyezését adta a dologba és megbeszélték hogy két hét múlva távozik egy rövid időre, csak míg minden halaszthatatlan dolgát elintézi.

- Nos ebben az esetben jövő héten megtarthatnánk a bált a tiszteletedre ha megfelelő lenne!-mondta Mr.Roselli

Elizabet nem szerette az ilyen összejöveteleket, rendkívül unta a sok illedelmes de tartalom nélküli fecsegéseket a végeláthatatlan ármánykodásokat és a tömeget ami egy ilyen bál kötelező része volt, ám tudta jól mi az illem, ezért nem bújhatott ki alóla még ő sem.

A városba érkezvén,míg édesapja kikötötte a lovakat addig Elizabet útnak indult felkeresni kedvenc üzleteit. Gondolta ha már úgy is végig kell "kínlódnia" egy bált akkor tegye azt a leg elegánsabb ruhában. A várost járva örömmel nyugtázta hogy nem változott semmi, tán még az emberek sem öregedtek, mintha megállt volna az idő. Hosszas séta után régi emlékek sejlettek fel benne arról a napról mikor utoljára itt járt. Mily boldogtalan volt ő aznap. Akkor mikor szeretett Hans-a rideg tekintettel átnézett rajta.

- Hans!- zsongott fejében ez a gondolat- drága Hans...- furcsa kíváncsiság lett úrrá rajta, késztetést érzett, hogy elsétáljon a kovácsműhely irányába.

Egy utcányira járt mikor érezte szíve a torkában dobog, egyszerre lett úrrá rajta kellemes izgatottság és félelem...

Majd mikor bekanyarodott a kis poros utcába csalódottan tapasztalta hogy a műhely már nem üzemel. Rég lepusztult állapota mutatta hogy már jó ideje bezárhatott. De vajon mi történt Hans-al? Hisz úgy volt, hogy ő viszi tovább édesapja után ezt a mesterséget.

Jó két órába is beletelt mire haza felé vette útját Mr. Roselli és lánya. Elizabet szívét nem hagyta nyugodni a bezárt kovácsműhely és bizonytalansága Hans hogyléte iránt így hamarosan lelke csillapítása végett kérdőre vonta apját :

- Édesapám! képzelje valami felettébb különös dolgot láttam az imént a városban! jártamban-keltemben tapasztaltam hogy minden olyan mint mikor elmentem, egyedül csak a régi kovácsműhely volt bezárva. Nem tudja tán miért? hisz nagyon jó mesteremberek dolgoztak ott, kétlem hogy munkájuk hanyagsága miatt történt volna ilyen szomorú dolog.

- Igen, most hogy említed valóban bezárt nem sokkal távozásod után!

Elizabet furcsa idegességet érzett, az járt a fejében mi van ha köze volt a dolognak az ő és Hans közötti szakításhoz, tán örök keserűségbe taszította azt a szegényt ifjút Mr. Bellinivel történt házassága miatt.

- De mégis hogy történhetett ez?- kérdezte makacsul Elizabet.

- Hát azt beszélik miután Mr.Romano meghalt, fia nem tudta feldolgozni a bánatát, felhagyott a kovácsmesterséggel és katonának állt.

- Hogy mondja? Mr.Romano meghalt? ezt nem is tudtam! ó édes istenem az a végtelenül kedves ember! de hisz olyan jó erőben volt!- csattant fel döbbenten Elizabet, most lett csak igazán úrrá rajta a lelkiismeret-furdalás hogy nem volt Hans mellett mikor elveszítette édesapját. Neki már nem volt más szerette miután édesanyja idejekorán elhunyt és testvére nem lévén kettecskén boldogultak.

- Valóban, nagyon erős ember volt, akárcsak a fia! ez idő alatt egészen megférfiasodott külleme, jót tett fizikumának a katonaság. Sokkal kifinomultabb lett a modora is bár bőbeszédűnek még most sem mondanám!

- Ezek szerint a városban tartózkodik Mr.Hans Romano? - kérdezte hangjában elfojtott izgatottsággal Elizabet.

- Azt bizony sosem tudni épp merre jár, hisz katonaember lévén odamegy hol a kötelesség- mondta egykedvűen Mr. Roselli. Nem is sejtette, hogy lánya egykor milyen mély érzelmeket táplált az ifjú iránt.

A hazaúton Elizabet gondolataiba elmerülve ült édesapja mellett, folyton folyvást átjárta szívét egy különös vágy, a viszontlátás reménye...

A reggelt egy kellemes sétával kezdte Elizabet és a kis Nicholas. Túl messzire még nem vihette útjuk, hiszen a kisfiú lábacskái túl gyöngék voltak ahhoz hogy távolra kiránduljon, ezért a tervek szerint csak környéket járták be. A kisfiút gyorsan jókedvre derítette ez a szabadság és a sok látnivaló az erdőben. Arcocskája egészen kipirult és megállás nélkül kacagott ha csak valami újdonságot vélt felfedezni. Elizabet elégedetten sétált örökmozgó fiacskája után, jó kedvel töltötte el hogy ilyen víg kedélyű gyermeke s nyomát se látta rajta a Bellini féle búskomorságnak, amit nem nagyon kedvelt férjében. Mr. Bellini gyakran emlegette hogy a családjában mindenki visszafogott természet volt és mélyen elítélték a harsányságot, túl közönségesnek találták. Arcvonásaik is tipikus markáns vonások voltak, arcuk szögletes, erős jellemes embert takart, míg barna bőrük és izmos testfelépítésük leginkább a görög istenekre emlékeztették az embert. A kis Nicholas sem volt híjján eme tulajdonságoknak, ifjú kora ellenére is nagyon határozott vonású volt arcocskája s természetében is egyre többször megmutatkozott a "Bellini- féle" gőgösség. Elizabetet boldogsággal töltötte el minden egyes kellemes hasonlóság, ami szeretett férjére emlékeztette. Útjuk során egy ismerős hely felé vették az irányt, jól lehet véletlen volt de leginkább szándékos ötlettől vezérelve a tisztáshoz mentek. Ahhoz a tisztáshoz ahol Elizabet és Hans titokban találkozgatott. Tudta jól hogy még csekély reménye sincs hogy ott viszont lássa őt, túl volt már a romantikus képzelgések idején ám mégis viszont kívánta látni a helyet hol utoljára felhőtlenül boldog lehetett. A folyóparthoz érve döbbenet lett úrrá rajta...ott azon a "szent helyen" hol a légyottok voltak, hol a madárfészkeket fürkészték,állt egy igen takaros ház. Mélyen megrendítette ez a gaztett, hogy valakinek volt képe elrontani e táj küllemét egy oda nem illő épülettel! első felindulásában be is szándékozott kopogni hogy lássa arcát annak ki belerondított e hely szentségébe, ám csakhamar észrevette hogy nincs otthon senki és értelmét vesztette e heves felindulás.

Hazafelé úton csalódott volt és kiábrándult, úgy érezte hiú ábrándokat kergetett, ami nem illő az ő helyzetében, elhatározta hogy befejezi ezt a csacskaságot és csak valósággal fog törődni.