8. fejezet
Olykor meglepő, hogy egy rossz hír mily gyorsan célt ér a nagyvilágban, míg a legnagyobb távolság se szabhat gátat. Így történt ez Vitézy Mihály és felesége estében is. Épp napfürdőt vettek az izzó júniusi Nap hevében, a hotel teraszán barátaik körében, mikor is célzottan fülükbe jutott a hír szeretett fiúk, a szoknyapecér és ifjú cselédjük röpke románcáról a szalon rejtekén, aminek szenvedő tanúja épp az ifjú úr menyasszonya volt. Több se kellett a nagyságos asszonynak, rögvest útnak is indult haza felé, s szíve legmélyén csak az bántotta igazán, hogy ez az ügy napvilágot látott. Jobb szerette volna, hogy ha fia nőügyei rejtve maradnak inkább, s főleg attól félt a legjobban, hogy esetlegesen az esküvő előtt történne egy ilyen botrány. Nem hiába sürgette ő a menyegzőt, sosem hitte, hogy egy férfi valaha is megjavulhatna. Csak saját szánalmas házassága volt az előtte lévő példa, amiben természetes volt, hogy az asszony olykor félre néz, ha ura bűnbe esne, és semmiképp nem rója azt fel nyíltan, vagy közönségesen, mert az nem úrinőhöz méltó lenne... Így hát egész hazaút alatt azon jártak Vitézyné gondolatai, hogy miként is lehetne ezt a botrányt csendben elsimítani, anélkül, hogy túl nagy hírértéke lenne. Egyben biztos volt, a Marisnak menni kell a háztól azonnal!
Péter gondolataiba merülve ült a kerti kispadon, ahol már megannyiszor megpihent egy-egy görbe éjszaka után. Várta sorsát, ami elől nem volt menekvése. Aggódnia kellett volna talán és menyasszonya után szaladni, hogy jóvá tegye bűnét, de nem vitte rá a lélek. Elege volt már az életéből, nagyon rég óta tudta, hogy másra vágyik, de mersze sosem volt, hogy ezt nyíltan megvallja szüleinek. Túl büszke emberek voltak, sosem érték volna be kevesebbel. Így nem maradt más számára csak a céltalan bolyongás a pesti nyüzsgő életben, a hölgyek társasága, mely inkább volt már kolonc számára, mint örömforrás.
Gondolatmenetét megzavarta amint megpillantotta Katót, kezében a ruháskosárral, amint épp a szárítóhoz igyekszik. Mára várták az úr és a nagyságos asszony érkezését, s bár könyörgött Kató, hogy had menjen el, mielőtt azok hazaérnek, nem lehetett... Nem menekülhetett el a felelősségre vonás elől. Így még az utolsó adag ruhát is kiterítette, s gondolatban már csak arra vágyott, hogy mihamarább felköthesse batyuját és elinduljon az állomásra.
Péter tekintete hosszasan elidőzött a lány alakján, mely már az első pillanattól fogva tetszetős volt számára. Bájos arca, s melegséggel telt barna szemei még inkább imponáltak az úrnak. Olyan másnak látta ezt a lányt, olyan élettel telinek.
Kató egy pillanatra megállt, majd lassan hátra tekintett és pillantása összetalálkozott Péterével. Nem volt az már haragos, csak végtelenül szomorú. Hosszú percekig vágyódással néztek egymásra, de beszélni már nem volt miről. Ez a dolog már azelőtt véget ért, hogy elkezdődhetett volna...
A lány dolga végeztével, lassú léptekkel besétált a házba, még menetközben megcsapta orrát Péter cigarettájának füstje.
Az idő lassan vánszorgott csak, szinte már úgy tűnt, hogy meg is állt.
Vitézy Mihály és felesége a szokottnál is komorabb volt megérkezésükkor. A nagy botrány nem is váratott magára sokáig, rögvest a szalonba sereglettek és Péter szeme láttára szégyenítették meg Katót. Oly szavakkal illették a lányt, mik az ő finom lelkének túlon túl fájók voltak. Sosem volt még egyetlen férfi sem ifjú életében azelőtt, Vitézy Péter volt az első kit megszeretett, tőle kapta élete első csókját is, és most mégis, úgy beszéltek vele, mintha egy léha nőcske lenne. A legfájóbb talán mégsem ez volt számára, hanem Péter viselkedése, aki csak mereven bámulta a fényesen csillogó parkettet, s meg se próbált védelmére kelni. A végszó megvolt, Marisnak mennie kell...
A peronon állva batyujával, Kató csak arra a napra tudott gondolni, mikor Pestre jött. Csodálattal nézte a nyüzsgő városi életet, a rengeteg szép embert, s alig várta, hogy ő is itt élhessen. Nem gondolta akkor, hogy a látszat mást mutat, mint a valóság, s hogy egy napon majd így elbánik vele egy pesti legény, kinek ő a szívét adta.
Napokkal később Vitézyné elégedetten vizsgálgatta fiát, amint az nyakkendőjét kötötte.
Jaj, Péterkém, ha nem lennél ennyire sármos, akkor a Hédi biztos nem bocsájtott volna meg neked! De hát hogy is tudna ellen állni bárki az én fiamnak!- magasztalta fiát.
Péter csak egy halvány mosolyt erőltetett arcára.
Augusztus forrósága nem volt szokatlan a földeken dolgozóknak. Kató fejkendője alól csak úgy patakzott a verejték. Már a betakarítás vége felé jártak, s ez némiképp boldogsággal töltötte el. Hamar visszarázódott a paraszti életbe, s nem is vágyott már vissza többé a nagyvárosba, de még a szomszéd faluba se! Megbékélt életével, mely szerény volt, ugyan de őszinte. Egyszer még hallott Péter felől, amikor is Sára barátnője egyszer Pesten járva összefutott a zöldségesnél Hédi kisasszonnyal, akit a helyi zöldséges jól ismert és Vitézynének hívott. Innen már lehetett tudni, hogy csak megbocsájtott az a vőlegényének és megtartották a menyegzőt.
Katónak még sokáig nagy fájdalom volt ezt a hírt hallani, de nem volt más választása, mint beletörődni, hogy csak egy játék volt ő az úr számár. Édesanyja mondogatta is neki, hogy nem jó az orgonát közel ültetni a kertkapuhoz, mert mikor az virágzik, még megkívánják.
Csak ez esetben, nem orgona volt ő, hanem búzavirág...
A felkelő Nap fényében gyönyörködve állt a lány a patak partján, körülötte éledező méhek zümmögése keveredett az aprócska patak csobogásával. Teli szívta tüdejét a friss nyár végi levegővel, majd szemeit behunyva elcsendesedtek gondolatai. A mezei virágok illata megcsapta orrát, s szemeit kinyitva a lába mellett egy későn nyíló búzavirágot pillantott meg. Leült mellé és finoman végígsímította annak szárát.
Katószeme!- hallatszott a távolból egy hang.
Kató hirtelenjében megfordult, de a felkelő Nap teljes erejével a szemébe világított. Az árny közeledett hozzá, lépésről lépésre egyre tisztábban kezdett kirajzolódni az arca. Letérdelt mellé, s az ismerős szempár hosszú idő után ismét találkozott a lány tekintetével.
-Péter!- kiáltott fel Kató!
A férfi végigsímította arcát.
És a Hédi kisasszony?
Ó, nagyon jól van, épp üdülnek a férjével!
A férjével? Hát nem a te feleséged?
Péter felnevetett!
Majdnem úgy lett! Csak aztán mikor bejelentettem, hogy vettem egy tanyát és ott fogunk élni, gyorsan elmúlt a szerelme! Egy rózsa nem él mezőn... Így aztán néhány órával később halálosan beleszeretett az éppen haza érkező bátyámba és most utazgatnak a nagyvilágban.
Kató arcán hatalmas mosoly jelent meg, úgy borult Péter nyakába, hogy az el is dőlt vele együtt a füvön. Forrón ölelték egymást ott, a búzavirágok között.
