8. fejezet

Mr.Miller szokásához illően, már korán kezdte napját, míg kávéját iszogatva is az újság üzleti híreit olvasgatta s elméjében folyamatosan "dolgozott", új befektetések után kutatva. Vagyona mit örökölt, szépen gyarapodott tovább, igen jó érzéke volt az üzlethez. Egy igen érdekfeszítő cikk olvasásából a szobalány zökkentette ki, amikor ezüst kisméretű tálcán egy sürgönyt adott át. Mr.Miller arca elkomorult mikor megzavarták, ám a levél feladója láttán, rögvest kibontotta azt. Mélyen lesújtotta, hogy az általa oly tökéletesre nevelt gyermeke, nem a vártnak megfelelően viselkedett és ezt tetézte is a levelében megfogalmazott szavaival. Mr. Miller dühödten vágta oda az asztalhoz a gyűrött papírt, majd sebesen távozott. Az ügy komolysága nyilvánvalóvá vált számára így nem késlekedett rögvest cselekedni.

Derbyshire- ben eközben ugyanúgy zajlott a reggel, mint mindig. Rose Miller és Mrs.Allen a reggeli pirítós elfogyasztása közben társalogtak. Rose igen jó kedélyű volt és nyájasan kérdezgette nagynénjét, gyermekei hogy létéről, a leveleikben megfogalmazott történeteikről. Mrs.Allen csak úgy, mint mindig, most is lelkesen tartott hosszas beszámolót. Rose levele, mit apjától kapott, szerencsére nem került szóba, és ha mégis rákérdezett volna annak tartalmára nagynénje, Rose bizton letagadta volna eme kínos levélváltást. Ahogy a reggeli végére értek, próbált kitalálni valamit, hogy milyen ürüggyel távozzon egyedül sétálni ám szerencséjére Mrs.Allen hamarjában felállt az asztaltól és közölte, hogy megy és levelet ír fiának. Rose megkönnyebbült, így már szabadon távozhatott minden feltűnés nélkül.

A szabadság édes íze megrészegítette Rose-t, arra gondolt, hogy most hogy képes volt szembe szegülni apja akaratának, egyenes az út boldogságához. Eltervezte, hogy örökre itt marad, s a volt Montgomery-ház lesz otthona. Eme szándékától még az a tény se tudta eltántorítani, hogy mekkora fájdalmat és csalódást kelt majd szüleiben, úgy gondolta, ha igazán szeretik őt, nem állnak majd boldogsága útjába. Szerelme már ott várt rá, szokott helyükön, egy csodaszép rózsaszállal kezében. Rose boldogan szaladt hozzá és ölelésében benne volt a mindenség, az örök szerelem ígérete. Rose nem tett említést arról, hogy jegyben járt és arról sem szólt, hogy felbontani szándékozik azt, csak hangulata volt felettébb szárnyaló, mely kedvesének is azonnal feltűnt.

• Jó látni boldogságát! Fényesebben ragyog, mint a Nap sugarai! - jegyezte meg a férfi.

Rose mélyen a szemébe nézve válaszolt:

• Tán azért, mert végre olyannak látom a jövőt, ami boldoggá tudna tenni. Már nem érzem, úgy hogy én is egy párját vesztett galamb sorsára fogok jutni, bizton tudom, hogy az én sorosom jobbra érdemes...

Rose ezzel adta tudtára kedvesének a tényt, hogy az ő szíve és egész lénye már szabad és csak arra vár, hogy boldogságuk beteljesüljön, és örökkön örökké együtt lehessenek.

A férfi gondterhelt tekintettel szemében ült, szótlanul...Rose várt volna valamiféle bíztatást, ám ez sajnálatos módon nem történt meg s ez lehangolta a lányt.

Hazafelé úton végig ez a pillanat járt fejében, s bármily öröm volt ma is az együtt töltött idő, mégis valamiféle bizonytalanság lett úrrá rajta, mely nőtön nőtt találkozásaik alkalmával. Úgy váltak el most is mint máskor, édes csókkal és a holnapi viszont látás ígéretével...

A házhoz érve egy hintót pillantót meg, nem volt kedve most ismeretlenek társaságához, ám udvariatlannak sem akart tűnni, így csak reménykedni tudott benne, nagynénje ismét hozza majd a formáját és rettentő sok beszámolójával megrövidíti a látogatás időtartalmát. Belépve az ajtón kicsit igazított szélfútta haján, s ruhája ráncait simítgatva indult el a szalon felé ahonnan nem meglepő módon Mrs.Allen hangja szűrődött ki. Betoppanva a helységbe, mindenre számított csak erre a látványra nem. Szembe vele a kanapén Mrs.Allen foglalt helyet, a karos fotelben pedig nem más ült, mint Mr.William Norton személyesen. Rose ledermedt a látványtól, arcáról lerítt a döbbenet és a kétségbeesés. Hosszú percig megszólalni sem tudott. Mr.Norton rögvest felállt foteljéből és illendően meghajolva köszöntötte menyasszonyát majd egy kis ideig kínos csend támadt, melyet végül Mrs.Allen volt kénytelen megtörni.

• Jaj, Rose csak hogy haza értél, na mit szólsz, mily kellemes meglepetést hozott nekünk ez a nap! El se tudom mondani, milyen jó látni együtt a fiatalokat! Szavamra, ezt vártam mióta csak ide utaztunk, mindig oly vidámmá tesz az ifjúság! Ugye te is látod kedvesem?- Mrs.Allen sürgető pillantást vetett Rose-ra.

• Osztozom örömében Mrs.Allen, valóban kellemes a meglepetés- válaszolta Rose cseppet sem őszinte hangon.

Mrs.Allen felpattant helyéről és sűrű mentegetőzések közepette készült magára hagyni a fiatalokat, mondván hogy úgy is rettentő sok megbeszélni valójuk lehet.

Rose könyörgő tekintettel nézett nagynénjé-re, nem szeretett volna egyedül maradni a helységben William-el, ám Mrs.Allen könyörtelen volt és szó nélkül otthagyta őket. Rose igyekezett uralkodni érzelmein, szégyenérzet lett úrrá rajta valahányszor Mr.Norton szemébe nézett.

• Szerfelett boldoggá tesz látnom önt kedves Ms.Miller- törte meg a csendet William nyájasan.

• Magam is így érzek, igen nagy meglepetés ez szavamra!

• Csak remélni tudom, hogy kellemes-nek tartja, és nem neheztel, hogy bejelentés nélkül érkeztem! - mentegetőzött Mr.Norton

Rose, ha őszinte akart volna lenni, és elmondta volna mit is gondol valójában erről a "kellemes "meglepetésről, valószínűleg mélyen megbántotta volna a férfit, de a jelenlegi helyzetben nem szerette volna jobban megsérteni őt, hisz valójában ő is "áldozat" ebben a kapcsolatban akárcsak Rose. Nem volt bizonyos abban, hogy eme látogatás mögött apja áll, de mindenesetre elég különös egybeesésnek vélte, hogy pont az utolsó levele után állított be ily hirtelen.

A csodaszép napsütésre hivatkozva kiültek a tágas terasz nyugalmat adó menedékébe, remélve hogy tán a természet látványa "megindít" valamiféle felszabadúltabb társalgást kettejük között. Nem is Mr.Norton viselkedése volt feszélyezett, hanem Rose-é, hiszen fogalma se volt róla hogy William tudatában van-e felmerült szakításuknak. Kis idő elteltével szép lassan kezdett jobb hangulat lenni, újra előkerültek kedvelt beszédtémáik a történelemről, a hely szépségéről, de mind ketten gondosan ügyeltek rá hogy véletlenül se hozzák szóba a tervezett esküvőt. Rose-nak el kellett ismernie, William nagyon kedves társaság számára ám nem hasonlítható eme érzés ahhoz mit az igaz szerelme iránt érez. Késő délután, a tea elfogyasztása után Mrs.Allen jelezte Mr.Norton-nak hogy szobája elkészült. E szavak hallatán Rose kétségbeesett, nem sejtette, hogy William ott szándékozik tölteni az éjszakát. Baljós gondolatai támadtak a felmerült helyzetről, hisz nagynénje távol tartása a rózsalugastól nem volt nehéz, de Mr.Norton-t csak nem hagyhatja magára, míg ő a másik férfival találkozik. Rose nem gondolta volna, hogy valaha is ilyen kínos helyzetbe fog kerülni életében, ő mindig a tisztesség mintaképe volt és most...

William figyelte a lány arcát, s a vak is látta volna, hogy igen idegessé vált.

• Persze ha úgy érzi, terhére lennék, akkor nem fogadom el Mrs.Allen meghívását!- szólalt meg halkan Mr.Norton.

Rose próbált úgy tenni mintha minden rendben lenne, de nem áldotta meg a sors túl jó színészi képességgel.

William egy darabig csendben figyelt, majd egy sóhaj kíséretében határozott hangon szólalt meg:

• Nézze Rose, azt hiszem nincs értelme tovább húznom a dolgot, jobb lesz, ha őszinte leszek magához! Váratlan látogatásomnak oka az édesapja! A minap elég feldúlt állapotában keresett meg és olyanokat állított önről... szóval meglátásom szerint túlzó dolgokat és megkért, hogy győzzem meg magát, ha kell, parancsoljam meg, hogy térjen észhez. De Rose! ön jól ismer engem, én mindennél jobban tisztelem az egyén szabadságát, kiváltképp, ha magáról van szó és biztosíthatom, egyetlen szavát sem hittem el mit az atyja feltételezni vél önről! Biztosítottam erről Mr.Millert is és megkérdőjeleztem Mrs.Allen szavahihetőségét is!

Rose ledöbbent a hallottakon, hogy Mr.Norton ilyen hevesen kiállt érte apjával szemben. Hirtelen nagyot nőtt benne e férfi iránti tisztelete.

• Szóval- folytatta- most ezért is vagyok itt, hogy látogatásom után megnyugtassam szüleit, hogy köztünk minden változatlan...

Mr.Norton mondandója végeztével várakozó tekintettel figyelte Rose-t.

Rose lesütötte szemeit, kerülte William tekintetét, mint mikor a bűnös fejére olvassák vétkeit s nincs mentsége tettére, ám szégyenli azt.

Mr.Norton feszülten figyelt, majd számára is egyértelművé vált a tény, hogy Rose valóban másképp határozott. Teljesen lesúlytotta ez a hír, eddig a percig hitt az ártatlanságában.

Idegesen felugrott a székben és hátat fordítva kémlelte a messzeséget. Rose tágra nyílt szemekkel figyelte a férfi reakcióját. Lassú, mély hangon szólalt meg végül William:

• Belátom, hibáztam...

Rose nem értette miért mondja ezt, oda sétált közelebb a férfihoz.

• Ne mondja ezt! Maga nem tehet semmiről, maga áldozat, nem hibáztathatja önmagát!- vágta rá Rose határozottan.

William ha lehet még komorabban nézte a távoli tájat.

• De igen, Ms.Miller, hibáztam, mert nem fordítottam önre kellő figyelmet! Sosem tártam fel érzéseimet, mi lehet, hogy gyengeség volt részemről ám nekem ez nehezemre esett. Valahogy úgy éreztem, magának nem kell bizonygatnom, hisz úgy is tudja, mit érzek ön iránt, mert hisz mi annyira ismerjük egymás gondolatait, nem is tudom, talán a legjobb szó erre, mint egy lelkitárs! S mivel családjaink támogatását is élvezhettük, nem is volt okom feltételezni, hogy valaha ön nélkül kell majd élnem! Ám ha másképp alakult volna is, én bizton állíthatom, hogy nincs az a rang miről ne mondtam volna le önért!

Rose szemeiben könnycseppek gyülekeztek, valójában sosem feltételezte Mr.Norton-ról hogy ily heves érzelmeket táplál iránta, s most hogy tudja, rettenetesen sajnálta, hogy ilyen szívtelenül taszította el magától. Ha önnön lekébe pillantott nem látott mást csak a romlottságot, a szívtelen, hálátlan Rose Millert.

• Kérem, William... ne ostorozza magát! Ha valaki bűnös az csak is én lehetek!- válaszolta Rose sírva.

Mr.Norton tekintetét Rose-ra szegezte, oly szelíden nézett a lányra, mint aki sosem tudna haragudni rá, bármily vétséget követne is el.

• A szívünknek nem parancsolhatunk, Rose... a vétkes az, ki hazudja érzelmeit és ellenük cselekszik... Őszintén kívánom, hogy találja meg boldogságát, az ön igaz szerelme oldalán!

Mr. William Norton gyöngéd csókot adott Rose homlokára majd elviharzott. Rose még hallotta a távolodó lovaskocsi hangját. Oly hevesen zokogott, hogy fájdalmára még az ég csatornája is megnyílt és hatalmas esővel borította a vidéket.