8. fejezet

Fekete lovas kocsi zötykölődött a rögös földúton, hangos patadobogás hangjaitól zengett az erdő. Az idő borús arcát mutatta, az eget szürke felhők borították végeláthatatlan távolságban. Mrs. Bellini fekete ruhában és fekte kalapban ült a lovas kocsi cseppet sem kényelmes ülésén. A kis Nicholas édesanyja ölébe hajtott fejjel aludt, már nagyon kimerítette a hosszú utazás. Elizabet finoman megsimította fia arcát. Kezén ott éktelenkedett a tűz okozta seb mi örökre emlékeztetni fogja múltja tragédiájára.

A tűz után Elizabet egy közeli birtokon ébredt, friss tiszta ágyban. A házigazda egy igen udvarias úriember volt feleségével. Megengedték hogy maradjon míg az állapota jobbra fordul. Nem telt bele két napba mikor levelet kapott szüleitől, melyben sajnálatukat fejezték ki a történtek miatt és könyörögtek, hogy lányuk és unokájuk utazzon haza hozzájuk. Elizabet akkor látta utoljára szüleit mikor a kis Nicholas 2 hetes volt, eljöttek látogatóba hozzá, szerették volna támogatni lányukat a gyász időszakában, ám nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy szerették volna. Elizabet a gyásztól és a szülei iránt érzett haragtól elutasító volt velük, s mikor édesanyja jó szándékkal meg merte jegyezni hogy talán mégis jobb lenne Elizabetnek ha nem venné magára a szoptatás terhét, lánya elzavarta őt a háztól. Túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy türelemmel viselkedjék.

Bármennyire is idegenkedett tőle hogy viszont lássa családját, nem talált jobb megoldást. Igaz hogy a Bellini vagyon részét képezte egyéb ingatlan is, köztük egy nyaraló de Elizabet képtelen volt tovább ott maradni a Bellini család múltját idéző helyszíneken. Időre volt szüksége, most már belátta ő is. Élete gyökerest megváltozott és ahhoz hogy elengedje férjét, ki kell szabaduljon kicsit hogy ismét megtalálja önmagát.

Mikor begördült a gyászos kinézetű lovas kocsi a Roselli birtokra, Elizabet úgy érezte mintha itt megállt volna az idő. Minden pontosan ugyanúgy nézett ki mint amikor elhagyta otthonát. Megnyugvás volt szívében hogy legalább itt nem történt változás. Szülei sietve szaladtak eléjük.

Elizabetnek feltűnt, hogy szülein bizony nyomott hagyott az elmúlt idő, öregség és boldogtalanság ráncai ült ki arcukon. Miután nővérei is előnyös házasságot kötöttek, már nem látogatták szüleiket, szégyellték származásukat és beszippantotta őket az arisztokraták boldogtalan világa. Házasságuk csődöt mondott, ám ezt minduntalan igyekeztek leplezni.

Mrs.Roselli harsányan üdvözölte lányát, szinte már a nyakába borult, ami kétség kívül furcsa gesztus volt tőle. Mindig kerülte a testi kontaktust, jószerével még férjét se nagyon engedte magához közel. Elizabet édesapjára tekintett, egy idős megtört urat látott kinek szemében rég nem látott boldogság könnyei gyülekeztek.

Elizabet visszahozta az életet a Roselli családba.

Régi szobájába belépve szinte érintetlenül találta azt, különös érzések kerítették hatalmába. Mikor elhagyta otthonát még szinte gyerek volt, de az elmúlt év átélt örömei és fájdalmai egy csapásra felnőtté tették őt. A levegőben levendula illat terjengett, ez volt a kedvenc virága, így ablaka alá ültetett egy bokrot hogy nyári estéken a nyitott ablakon át is érezhesse nyugalmat sugárzó illatát.

A kis Nicholas külön szobát kapott, Elizabet legidősebb nővérének szobáját. Már nem voltak ott holmiijai úgy mint Elizabet esetében, szülei berendezték az egészet a kis Nicholasnak, új ágyacskát és játékokat is kapott.

• Elizabet, kedvesem kész a vacsora!- lépett be Mrs.Roselli kedvesen.

Elizabet elmosolyodott, végre nem egyedül fog asztalhoz ülni, a magány érzése elszállt, mint füst a levegőben. vacsora után úgy dőlt el ágyán, mint aki napok óta nem aludt, gondolatai nem kínozták már szinte azonnal álomba szenderült.

Másnap reggel meleg fényű Nap világított be szobája ablakán, mikor kinyitotta szemét. Ismerős érzések töltötték meg szívét, újra eszébe jutott miért is imádta ennyire otthonát. Melegséget sugárzott magából csakúgy, mint Elizabet egész lénye régen. Kipihenten ébredve, szinte kipattant ágyából. Kicsit aggódott a kis Nicholas miatt, éjszaka egyszer sem hallotta őt felsírni pedig otthon még mindig gyakran felriadt az éjjel közepén. Aztán hangos kacagás hallatszott az udvar felől, az ablakon kitekintve meglátta édesapját amint a kis Nicholas-al lovacskázik az udvaron. Elizabet elmosolyodott, ez volt az ő kedvenc játéka is. Kislányként Mr. Roselli gyakran ültette a térdére és azt játszották hogy ő a katona aki vezeti lovát, ám a ló nem mindig volt engedelmes,gyakran levetette hátáról és a kis Elizabet hatalmas nevetések közepette gyengéden a földre huppant. Régen olyan mások voltak a szülei, vidám gyerekkora volt egészen addig a tragikus napig míg öccse el nem halálozott. Elnézve Mr.Rosellit ahogy játszott a kis Nicholas-al , olyan volt mint mikor az öccsével mókázott. Az öregember egész lénye sugárzott, szinte mintha visszafiatalodott volna.

• Hogy fogom tudni újra itt hagyni őket? - aggódott magában Elizabet.

A konyhából frissen sült pite illata szállt, az asztal bőségesen meg volt rakva Elizabet kedvenc ételeivel, édesanyja vidáman köszöntötte őt mikor megpillantotta lányát az ajtóban.

• Jó reggelt Anyám!- válaszolt vissza Elizabet vidáman.
• Hogy telt az éjszakád? nem volt túl meleg a szobád?
• Köszönöm, nagyon mélyen aludtam, nem is tűnt volna fel ha meleg van. Még a kis Nicholas sírását sem hallottam de amint láttam jól van- majd az udvar irányába tekintett ahol Mr. Roselli játszott unokájával.
• Igen, valóban nagyon jól van, látszik hogy majd kicsattan az egészségtől! - válaszolta Mrs. Roselli

Elizabetnek feltűnt mintha édesanyja kicsit ideges lenne, nagyon keveset beszélt, olyan volt mint aki fél hogy rosszat mond és ezzel felbőszíti lányát.

• Anyám, tartozom egy bocsánatkéréssel...tudja mikor legutóbb a birtokon jártak, én tiszteletlenül bántam önnel. Csak szeretném ha tudná hogy nem akartam fájdalmat okozni, egyszerűen csak még túl hevesek voltak az érzelmeim a szülés és Mr. Bellini sajnálatos elhalálozása miatt és...

Ekkor Mrs. Roselli zsebkendőjét szája elé kapva küzdött a sírás ellen majd néhány pillanat hallgatás után tudott csak megszólalni.

• Ha valaki bocsánat kérést érdemel az te vagy lányom. Most már tudom, hogy nem lett volna szabad belekényszerítenem téged ebbe a házasságába. Mentségemre szóljon hogy nem tudtam Mr. Bellini betegségéről és nem láttam esélyét hogy ebből szerelem házasság lesz majd. Azt feltételeztem, hogy te is egy kényelmes életet fogsz élni egy úr mellett akit majd talán megkedvelsz de ennyi. Most már beláttam, hogy te nem az én életemet éled...- azzal Mrs. Roselli könnyes tekintettel férjét nézte.

Elizabet ledöbbent a hallottak hatására. Sosem beszéltek ugyan erről Mrs. Rosellivel, de ő végig azt gondolta hogy ez egy szerelemházasság volt.

• Most gondolom csalódtál kedvesem...

Elizabet nem tudta jól álcázni érzelmeit így jobbnak látta őszintének lenni. Megsajnálta édesanyját, aki csak öreg korára jött rá hogy az egész élete egy hazugság volt.

• Hazudnék ha azt mondanám hogy nem haragudtam...nagyon is... de azóta sok minden változott többek közt én is. Férjem betegségéért csak a sorsot hibáztatom, de mindennek ellenére voltak nagyon boldog időszakaink, aminek gyümölcse a fiam. Lehetett volna másként is, de nekünk ennyi jutott és ezt a kezdetektől tudtuk hogy így lesz... - azzal Elizabet hangja elcsuklott...

A kis Nicholas boldogságtól kipirult arccal érkezett meg nagyapja karjaiban, mikor meglátta anyját rögtön az ölébe kéredzkedett és odabújt hozzá szorosan.

• No lám gyermekem, azért jó leszek egy kis dajkálásra én is?- mondta Elizabet nevetve, majd magához ölelte fiát.