7. fejezet
Hatalmas robajjal tört előre a viharfelhő, nyomában mindenfelé villámok cikáztak szerte az égen, az egyre erősödő szél jelezte közeledtét az égi áldásnak. Rose és az idegen lovas fájó szívvel búcsúztak el egymástól. Bár még a nevét se tudta, mégis úgy érezte jobban ismeri tulajdon vőlegényénél is ezt az embert. A viszont látás reményében váltak el, s eme ígértet egy csókkal pecsételték meg.
Mikor Rose hazatért, már javában szakadt az eső, mely ruháját teljesen átáztatta, hajfürtjeit szanaszét fújta a szél, de arcáról a boldogságot még az eső sem volt képes lemosni. Futása közben végtelenül szabadnak érezte magát, sosem élt át ily érzést s szüntelenül csak ezt akarta átélni, újra és újra az idők végezetéig. Nem érdekelte semmi más, végre elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy kiálljon érzelmeiért. Belépve a házba, egy levél várta a kis asztalkán. Ideérkezése után az volt a nap fénypontja, ha levele érkezett, ám most hogy végre "élhet" már inkább érezte nyűgnek az irományokat, miket szüleitől vagy Mr.Nortontól kapott. A címzéséből ítélve édesanyja küldhette. Felkapta a borítékot és felsietett volna szobájába, azonban Mrs.Allen szemfülesebb volt, mint ahogy azt Rose gondolta és egyből utána szólt a szalonból:
Hát megérkeztél, gyermekem? mégis hol kószáltál ennyi ideig ebben a cudar időben?- kérdezte szemrehányóan.
Csak nagyon elmerültem az olvasásban, nem vettem észre hogy vihar közeleg...- válaszolt Rose megszeppenve, látva nagynénje haragos arckifejezését.
Úgy... na és hol van a könyv?
Milyen könyv?
Hát, amiben úgy elmerültél!
Mrs.Allen ridegebbül viselkedett a szokottnál, érezhetően haragos volt unokahúgával szemben. Rose kezdett aggódni, hogy tán mégis csak jóstehetséggel megáldott szeretett nagynénje.
Ja, az a könyv... ott felejtettem...- mondta halkan Rose, érezvén hogy most túl lőtt a célon.
Úgy tűnt Mrs.Allen elfogadta eme válaszát, és többet majd fel se hozza ezt a témát, ám azt nem is sejtette, hogy valójában nagynénje sokkal többet tudott, mint amennyit kimutatni szándékozott. Amint egyedül maradt, rögtön sürgönyözött Mr.Miller-nek, melyben megírta az elmúlt néhány napban történt felettébb különös viselkedését lányának, ami miatt aggodalmát fejezte ki, hogy Rose titkol valamit, és szemmel láthatóan a legcsekélyebb jelét se mutatja az esküvője iránti érdeklődésének...
Eközben Rose a fellegekben járt, szobája magányában dudorászva öltözködött, már előre kikészítette legszebb ruháját, mit majd másnap szándékozik viselni mikor újra találkozik "szellem lovasával" . A portrét nézegetve egyszerre öntötte el lelkét melegség és gyötrő érzés. Nagyon vágyott rá hogy ismét találkozzanak, annyira hogy szinte már fájt. Majd szülei levelére pillantva ellenséges érzések kerítették hatalmába. Tudta jól hogy ha kiderülne titka, akkor apja rögvest véget akarna vetni ennek az egésznek. Jól ismerte atyját, s még jobban anyját, ki tán azon nyomban meg is halna, ha kiderülne a szégyen mit családjára hozott. Vajon Mr.Norton hogyan reagálna? - vívódott magában Rose- annyira higgadt ember, biztos nem botránkozna meg oly fennhangon, mint szülei. Talán nem is érezne semmit, hisz az ő részéről sem egy szerelemből köttetett házasság lenne ez. Rose letette asztalára a levelet, úgy döntött majd később olvassa el.
A vacsoránál ülve, Mrs.Allen feltűnően kevesebbet beszélt, mind inkább kérdezett Rose napjait illetően. Már nyoma se volt hangjában az iménti ridegségnek, inkább csak olyan furcsa volt, hogy ezúttal Rose- t is hagyta érvényesülni a beszélgetésben.
Rose idejekorán bújt ágyba, nagynénjének a hirtelen rátörő fejfájásával magyarázta (mit gyakran alkalmazott Mrs.Allen is) miért nem marad még egy kicsit ott vele kártyázni. Lefekvésnél még tett egy kísérletet a levél elolvasására, ám utólag belátta hiba volt. Ez állt benne:
"Kedves gyermekem!
Örömmel tudatom, hogy az esküvői előkészületek remekül haladnak! Mivel nem volt érkezésünk indulásod előtt még egy utolsó próbát tartani, utólagos engedelmeddel kicsit átalakíttattam mennyasszonyi ruhád, s bizton állíthatom, fenséges lett! Úgy gondolom, remekül fogsz festeni benne! Mr.Norton ruházatát illetően is elégedett vagyok, nagyon együttműködő ember, igazán hálát mondhatsz, hogy ily férjre tehetsz szert. Édesapád is csókoltat! Reméljük, szorgalmasan gyakorolod esküvői fogadalmad és a legnagyobb igyekezettel tanulod az etikettet.
Rose végig sem olvasta az egészet, oly düh lett úrrá rajta, hogy ha nem lett volna ily késő a levélírásra, azonnal válaszolt volna egy kevésbé kedveset. Mélyen felháborított a tény, hogy menyasszonyi ruháját átalakították, számára az úgy volt tökéletes, ahogy volt, s nem szívlelte ezt a mérhetetlenül nagy rajongást sem jövendőbelije iránt. Esküvői fogadalmát illetően, mélyen elrejtette íróasztala fiókjába azt...
A reggel verőfényes napsütéssel köszöntött be Rose ablakán, mely reményre adott okot hogy viszont láthassa szerelmét. Ám Mrs.Allen felől már voltak kétségei, a tegnapi hűvös fogadtatása révén. Úgy gondolta, jó ürüggyel távozik, s majd meginvitálja délutánra, egy közös kártyapartira, vagy sétára a birtokon. Sietősen vette fel hófehér ruháját, haját éppen csak hogy összekötötte. A reggeli asztalnál Mrs.Allen még nem volt ott, aminek Rose kivételesen jobban örült. Hagyott egy kis üzenetet nénjének, ahol tájékoztatta őt, hogy elmegy a könyvéért melyet véletlenül hátrahagyott a viharban, igyekezni fog vissza és délután szívesen bepótolná az elmaradt kártyapartit is. Rose úgy érezte ezzel már elégedett lesz Mrs.Allen is és nem fog gyanút majd.
Sietve távozott, bízva abban, hogy elkerüli nagynénjét. Nem is sejtette, hogy Mrs.Allen már az ablakában állva figyelte, ahogy Rose ismét távozik. Arcán egyértelműen látszott, hogy tudja, valami olyan folyik a háttérben, aminek sürgősen útját kell állni...
A napsütötte rózsalugas oly látványt keltett mit az ember a menyországnak képzel el. Dús, színesebbnél színesebb virágai a legszebb fényükben pompáztak, s az illat melyet a gyenge szellő hordozott, szinte megbabonázta Rose-t. Kedvese már várt reá, úgy ahogy ígérte. Félresöpörve minden illemszabályt, rögvest egymás nyakába borultak. Sajnos idejük röpke volt csak, mivel Rose nem szerette volna, hogy Mrs.Allen gyanút fogjon. Csak ültek ott a fényesen ragyogó rózsalugas kopott padján és számukra megszűnt létezni a világ...
Eközben Mrs.Allen megkapta a választ levelére, s a borítékban talált még egyet, mit Rose-nak címzett atyja. Ahogy az várható volt, Mr.Miller teljesen kikelve magából írta lett dühét lánya felelőtlen viselkedése miatt, melyet éppen a közelgő esküvője előtt tesz. Bár nem volt semmiféle bizonyítéka Mrs.Allenek arról, hogy valaki mással találkozgat Rose, de ismerte jól az efféle viselkedést, hiszen két lányt már felnevelt, s nem egyszer kellett megakadályoznia egy-egy szerinte rossz "partit" melyet lányai ifjonti korának hóbortjaként könyvelt el. Ezért nem volt oka kételkedni Mr.Miller-nek szavai hitelességében. Nyomatékosan megkérte Mrs.Allen-t, hogy továbbra is tartsa figyelemmel lányát, s ha a helyzet úgy kívánja, rögvest kocsit küld értük. Ettől a perctől Mrs.Allen teljesen elkötelezte magát eme feladatának, s boldog volt, hogy végre értelmet nyertek napjai.
Rose nem tudott betelni az érzéssel melyet kedvese karjaiban nyugodva kavarogtak benne, oly boldogság volt ez, hogy legszívesebben az egész világ tudtára adta volna.
Nem akarom, hogy ez valaha is véget érjen!- fakadt ki Rose-ból eme őszinte gondolat.- soha se akarok elmenni innen és ismét élni a hazug világomban!
Szerelme arca láthatóan elkomorult, fejét lehajtva egy hosszú sóhaj kíséretében válaszolt:
A mi búcsúnk , nem örökre szól...
De én egyetlen percet sem akarok már ön nélkül tölteni!- erősködött tovább Rose.
Ne a jövő foglalkoztassa most kegyedet, hanem a jelen édes pillanata! Jövőnket nem ismerjük úgysem, és így tenni se tudunk érte, se ellene. Vigasztalja az a tudat, hogy bárhogyan is lesz sorsunk megírva, mi örökkön örökké összetartozunk!
Rose próbált nyugalmat erőltetni magára, de legbelül neki ez így nem volt elég. Nem akart már tovább szenvedni egy percet se, s minden egyes pillant mit "szelleme" nélkül töltött, maga volt a gyötrelem.
Az idő túl gyorsan pergett, szinte már szemtelenül gyorsan. Ismét eljött a búcsú ideje, s ismét nehéz szívvel tették azt. Édes csókkal pecsételték meg a holnapi találkozásukat.
Rose szomorúan indult vissza a házukhoz. Szívében ürességet érzett, kevesellte az időt mit ma együtt tudtak tölteni, s haragudott Mrs.Allen-re ki hirtelen túl nagy figyelmet kezdett szentelni irányában és nem hagyja hogy a maga ura legyen. Alighogy elhagyták eme gondolatok, már Mrs.Allent látta a távolból, amint a szökőkútnál állva várakozik. Balsejtelmei voltak, aggódott, hogy az üzenet nem volt elegendő nagynénje számára. Gyomra szinte remegett, s csak nehezen tudott úrrá lenni félelmén. Ám Mrs.Allen a tőle megszokott nyájassággal üdvözölte őt, s megbeszélték, hogy az ebéd elfogyasztása után kártyáznak majd. Rose látta, hogy sétálni készül Mrs.Allen, kérdezte, hogy vele tartson-e, ám meglepő módon nagynénje inkább egyedül szeretett volna menni. Rose kissé furcsállotta, de örült neki hogy kap még egy kis időt, hogy egyedül maradjon gondolataival. A bejárat felé indulva még Mrs.Allen utána szolt:
-Ja és kedvesem! Jött egy sürgöny ön számára az édes apjától, bizonyára fontos lehet, feltétlenül olvassa el!
Rose kedves mosollyal nyugtázta nénje kérését, majd magában elkönyvelte, hogy az a bizonyos rettentő fontos dolog bizonyára az esküvő megszervezésével kapcsolatos lényegtelen dolog lesz.
A boríték már ott is volt szemei előtt, ahogy belépett, kézbe vette és mivel jobb dolga nem lévén a szalonba helyet foglalva olvasni kezdete annak tartalmát:
Kedves lányom!
Mivel már nagyon közel van menyegzőtök napja, így úgy határoztam, hogy ideje lenne hazajönnöd pénteken, hogy segíts anyádnak az előkészületekben és időt tölts jövendőbeliddel, aki erőn fölül azért dolgozik, hogy majdan a te kényelmedet biztosítani tudja! Meglátásom szerint elegendő időd volt, hogy felkészülj az előtted álló feladatra, így nem látom okát további ott tartózkodásodnak.
Rose a sorokat olvasva teljesen összeomlott...
Pénteken! de hisz az már csak két nap!- szólalt meg teljes döbbenettel.
De vajon mi ez az egész? Miért viselkedik így az apja? Hisz arról volt szó, hogy az egész nyarat itt kell töltenie, s most meg a szemére veti, hogy túl sok időt van itt? Rose felháborodása nőtön nőtt, ahogy újra és újra elolvasta apja sorait. Nem késlelkedett tovább, azonnal nekilátott levelet fogalmazni Mr.Miller-nek, melyben feltárta jelenlegi érzéseit az esküvővel kapcsolatban, s bírálta a döntés helyességét miszerint egy olyan férfihoz akarják hozzáadni ki iránt a legcsekélyebb mértékben sem táplál gyengéd érzelmeket!
S mikor a komorna kezébe adta a levelet hogy azonnal postázza el, úgy érzete egy hatalmas kő gördült le szívéről, megszabadult egy súlyos tehertől és nem törődött ennek következményeivel sem.
