7. fejezet

Hangos gyerekkacaj hangja szűrődött ki a Bellini kastély nyitott ablakán át. A kis Nicholas igazán vidám teremtés volt, dacára annak, hogy nem egy boldog családba született. Ezt a tulajdonságát édesanyjától örökölte, aki régen mindenen olyan jóízűeket tudott nevetni, hogy a körülötte levőket is jókedvre derítette vele. Külsőleg viszont már pár hónapos korára látszódtak a tipikus "Bellini" vonásai. Elizabet minden szabad percét gyermekével töltötte, nem érdekelte a protokoll és ezt már igen korán, a kis Nicholas újszülött korában is határozottan kinyilvánította mikor elküldte a szoptatós dajkát. Ő maga kívánta táplálni gyermekét, nem érdekelték a tiltások. Miután megözvegyült gyorsan bele kellett tanulnia az üzletelés kegyetlen világába, sokan próbálták kihasználni helyzetét gondolván ő úgyis csak egy asszony aki nem ért semmihez. Ám Elizabet, asszony létére élesebb eszű volt mint hogy feltételezni merték volna róla. A legjobban az bosszantotta fel mikor Mr. Bellini halála után két hónappal egy hozományvadász férfi leplezetlenül udvarolni kezdett neki. Elizabet úgy megalázta a szerencsétlent, hogy utána hetekig pletyka tárgya lett az arisztokrácia köreiben. Persze akadtak ügyeskedők bőven a felsőbb körökből, azok kik régen lenézték házasságát Mr. Bellinivel, azt feltételezték hogy tán túl könnyűvérű volt és teherbe esett, így elkerülvén a botrányt feleségül vette őt. A sors fintora, hogy most ők próbálták elcsábítani Elizabetet a bőséges hozomány érdekében. Ezeken a próbálkozásokon rendre átlátott Mrs. Bellini és nyomatékosan tudatta velük véleményét. Így lassan megkapta új "címkéjét" az arisztokraták körében, ő volt a "Remete özvegy".

• Nicholas! - szólt csilingelő hangon gyermekéhez Elizabet.

Hosszasan ölelte kisfiát, miközben álomba ringatta őt hintaszékében ülve. Mivel csak ők ketten voltak egymásnak, anya és gyermeke elválaszthatatlanok voltak. Hosszú percekig figyelte fiát, miközben álomba szenderült karjaiban. Pont úgy aludt, mint az édesapja, még a kéztartása is olyan volt. Elizabetnek sokat eszébe jutott, hogy ha most ezt láthatná férje, rettentő büszke lenne rá hogy egy igazi Bellini gyerekkel áldotta meg a sors. Ilyenkor mindig belé hasított a fájdalom, a régi sebek felszakadni látszottak és Elizabet újra a festővászon előtt ülve talált csak békességet.

Egy reggelen a könyvtárszobában kutakodott egy rég olvasott könyve után. A katonás rendben tartott "kincsei" közt észrevette, hogy egy aprócska könyv kilóg a sorból. Mivel Elizabet kínosan ügyelt rá hogy könyvei rendezetten álljanak, egy gyors mozdulattal kikapta és már keresgélt is neki egy új helyet. Amikor rápillantott a kezében levő könyvre, feltűnt hogy ezt eddig még nem is látta. Mikor kinyitotta, észrevette, hogy kézzel van írva, a kézírás meg nem másé volt szeretett férjéé, Nicholas Bellinié. Mohón olvasni kezdte, szíve hevesen dobogott, úgy érezte mintha kedvese a túlvilágról üzent volna neki. Mr. Bellini akkor írta mikor már érezte hogy közeleg a vég, és mikor Elizabet bejelentette hogy áldott állapotban van. Az az időszak még most is fájdalmas emlékeket hozott felszínre Elizabetnek. Kezei közt egy kincset tartott, a Bellini család történetét. Férje úgy érezte le kell hogy írjon mindent születendő gyermekének.

Esténként alig várta hogy belemerüljön férje visszaemlékezésébe, olvasás közben fejében hallotta hangját és gondolataiban újra ott járt a birtokon séta közben, azon a napon mikor Nicholas először invitálta sétálni és hosszasan beszélgettek a család múltjáról. Az a nap volt Elizabet életének egyik legcsodálatosabb napja, akkor vallott szerelmet neki először férje.

Éjszakákon át lapozgatta az irományt, magához ölelve szenderült álomba.

Mikor a végéhez ért, egy üzenet várta a könyv utolsó lapján. Elizabet nem hitt a szemének, egy eltitkolt levél volt ott mit neki írt utoljára Nicholas:

" Drága Elizabet!

Mikor ön ezen sorokat olvassa én már nem leszek ön mellett...

Nem tudom hogy miként fog akkor vélekedni rólam, csak remélni tudom hogy elmúlik irántam tanúsított érzelme és képes lesz szenvedés nélkül élni az életét boldogan!

Ha egy kívánságom lehetne még önhöz, én csak azt kívánnám, hogy minél előbb találja meg

igaz szerelmét, azt a valakit, aki képes lesz megadni önnek, amit érdemel és mit én nem tudtam.

Igaz szerelemmel:

Nicolas Bellini "

Elizabet látását elhomályosították a szemében összegyűlt könnycseppek. Régi sebei felszakadtak és zokogásban tört ki. Ez az egy dolog volt mit képtelen volt teljesíteni férje kérései közül... Nem tudott elszakadni a múlttól, aminek emlékképei belülről szépen lassan ölték meg lelkét.

Sötét éjszaka volt...Talán még sötétebb, mint máskor. A kastély falai közt egy furcsa szag kezdett terjengeni. Szobáról szobára kúszva töltötte meg a teret és egyre erősebben szorította ki a friss oxigént a helységekből. Elizabet álmából felriadva fuldokolni kezdett. Furcsa kaparást érzett torkában, levegőért kapkodott, egy szemvillanás alatt érzékelte, hogy baj van.

• Ez füst!Úristen!- hisztérikus állapotban ugrott ki ágyából és rohant a kis Nicholas szobája felé. Berontva a helységbe, gyermeke mélyen aludta álmát mintha mi sem történt volna. Elizabet magához ragadta és rohant egyenesen lefelé a széles lépcsőn. Közben hallotta ahogy a személyzet tagjai megállás nélkül ordították:
• - Tűz van!Tűz van! Meneküljünk!

Elizabet kiszaladt a biztonságot nyújtó kertbe, kezében szorította gyermekét. Visszatekintve látta ahogy az emberek rohannak ki a hatalmas lángokkal égő kastélyból, szemükben halálfélelem. Az események gyorsan peregtek, az épület mit megépíteni évekbe telt most alig néhány perc alatt a lángok martaléka lett...

Elizabet hirtelen a mellette álló cselédlány kezébe adta gyermekét és futásnak eredt, egyenesen az égő kastély irányába. Háta mögül hallott még némi hangfoszlányt a kétségbeesett cselédektől. Futott és futott majd hirtelen eltűnt az égő kastélyban...

Néhány perc volt csupán mégis óráknak tűnt mikor a cselédek újra látni vélték Elizabet karcsú alakjának körvonalait a lángoló épületből kisétálva. Kezében egy nagy tárgyat cipelt és egy könyvet.

Ennyi volt mit ki tudott menteni a Bellini család történelméből... Első festményét Mr. Nicholas Belliniről és az általa írt naplót... Ott azon az estén füstté vált a Bellini család múltjának egy fontos darabja, a sokat látott épület falai porrá lettek, mint ha soha sem létezett volna...

Elizabet ekkor fogta fel hogy mi is történik, sokkot kapott és összeesett a katonásan fésült gyep közepén.

Egy álmot látott, álmot arról mikor először szállt ki a lovas kocsiból és megpillantotta a hatalmas kastély rideg falait. A lépcsőt melyen végig sétált számtalanszor, a szobát hol Nicholas Bellinivel töltött édes éjszakákat és egy szobát hol elveszítette őt...