6. fejezet

Míg Maris a mosással bajlódott, Kató a fellegekben járt. Csak néhány szó és pár gyengéd pillantás elegendő volt ahhoz, hogy menthetetlenül beleszeressen az úrba. Ábrándozása csakhamar feltűnt barátnőjének is, ki igen kíváncsi természet révén, nem bírt soká várni és rákérdezett a lány meglehetősen furcsa viselkedésére.

• Még nem láttam olyan cselédet, ki a napi mosást ily mosollyal az arcán végezte volna!

Kató huncutul tekintett fel a mosóteknőtől.

• Jaj, drága barátnőm! Én olyan, de olyan, de olyan szerelmes vagyok!

• Mi a csuda? Hát az meg hogy lehet? Hát ki se mozdultál a házból, mióta itt szolgálsz!

• Nem kellett nekem ahhoz kimozdulnom... jött az magától!

Maris összevonta szemöldökét.

• Ismerem tán?

Kató egy pillanatra elbizonytalanodott, hogy vajon jól teszi-e ha kikotyogja érzelmeit.

• Megsúgom, de esküdj meg, hogy senkinek egy árva szót se szólsz erről!

• Ekkora titok lenne?- kérdezte egyre izgatottabban Maris. Imádta a nagy titkokat első kézből hallani, ám annak nem örült, hogy most csak akkor juthat hozzá a friss pletykához, ha ezúttal azt nem adja tovább.

• Na, jó esküszöm mindenre mi élő!

Kató közelebb hajolva a fülébe súgta:

• A Vitézybe!

Maris megfeledkezve magáról felrikkantott:

• Az öreg Vitézybe?!?

• Csitt legyen! Dehogy! A fiába, a Péterbe!

Maris elégedetlen arcot vágva csóválta a fejét.

• Hát ennél még az öreg is jobb lenne!

• Most miért mondod ezt?- kérdezte rosszallóan Kató.

• Hát az úrfi olyan csélcsap ember, ezt mindenki tudja... Annyi nőt szédít az, amennyi szembe megy vele az utcán! Ezért is akarják, hogy minél előbb nősüljön meg, hátha attól megjavulna majd...

A lány elgondolkozott barátnője szavain. Mindig is ott motoszkált benne a gondolat, hogy túl szép ez, hogy igaz legyen.

• Gondolod, hogy csak játszik vélem?

Maris hallgatott.

Már nem is volt olyan kellemes mulatság a mosás Kató számára sem.

Vitézy Mihály és felesége üdülni készült, ezúttal együtt egy kisebb társasággal. A nagyságos asszony úgy készült erre a hétvégére, mintha az esküvője lenne. Már vagy a huszadik ruhát próbálta, folyvást egzecíroztatta a Marist, hogy hogy pakolja be bőröndjét, milyenre készítse el a frizuráját. Csak nagyon lassan jött el utazásuk napja, addigra már alaposan próbára tette a személyzet türelmét.

Még utoljára az öreg Vitézy meghagyta Katónak, hogy ha jön majd a kofa, akitől a libát szokták venni, azt küldje el. Mondja meg neki, hogy túl drága, ennyi pénzért már szebb libákat találni a piacon.

Öröm volt látni, ahogy a Vitézy házaspár elhagyta a villát, mert ilyen utazás előtt nem csak a nagysád nehéz eset, hanem a férje is, ki folyton morog, hogy miért kell neki is elutaznia, mikor utál elmenni hazulról. Ilyenkor aztán előbb egymással perlekednek, azután pedig a személyzettel.

Másnap reggel váratlan vendég állított be, kinek látványa még kellemes is lehetett volna, ám viselkedése felettébb feldúlt volt. Kató nyitott ajtót, s egyből tudta, hogy kivel is áll szemben. Egy igen kifinomult és elegáns hölgy volt, Péter menyasszonya. Szabályosra rúzsozott szája, igényesen kifestett szemei már-már angyali arcot kölcsönöztek neki, mi ellent mondott rideg viselkedésének.

• Vitézy Péterhez jöttem! Itthon van? -kérdezte, mindenféle köszönés nélkül. Látszott rajta, hogy majd szét veti a düh.

• Az úr nem tartózkodik itthon- felelte, hasonló ridegséggel hangjában Kató.

• Akkor megvárom!- jelentette ki határozottan a nő.

• Felesleges!

• Hogy micsoda?- hökkent meg a cseléd szemtelen beszédén.

• Az úr üzeni, hogy ne is jöjjön többet, maga túl drága! Ennyi pénzért már szebb libák vannak a piacon!

Ha képes lett volna villámokat szórni szemeivel az asszony, biztos mindent porrá égetett volna, oly harag öntötte el arcát, hogy piros lett, mint a paprika.

• Az a gazember! Majd megemlegeti!- azzal becsapta maga mögött úgy az ajtót, hogy majd ki szakadt az tokkal együtt.

Kató jót nevetett magán, hogy milyen játszi könnyedséggel küldte el a menyasszonyt. Nem bánta ő tettét, még ha ezért el is zavarják a portáról.

Nem telt bele néhány órába, s az ifjú úr a szokottnál korábban hazatért. Rögvest hívatta is nagyszájú cselédjét, kinek kiléte egyértelmű volt az úr számára, még úgy is, hogy menyasszonya nem nevezte meg. Az inas rezzenéstelen arccal hívta Katót a konyhából, hangjából némi gúny áradt, amolyan - "én megmondtam"- stílusú. Bözsi nénje aggódva faggatta a lányt, ismerte már jól őt születésétől fogva, így volt oka azt feltételezni, hogy megint valami rossz fát tett a tűzre.

• Mit csináltál te lány?- korholta így.

Kató megvonta vállát.

• Én ugyan semmit!

Nagynénje gyanakodva nézett utána amint az komótosan kisétált a helységből.

Ezúttal az urat, az öreg Vitézy dolgozó szobájában találta, éppen az íróasztalnak támaszkodva telefonált. Mikor megpillantotta cselédjét az ajtóban, rövidebbre fogta a csevejt, és gyorsan lerázta beszélgető partnerét.

Nézése némiképp megváltozott, dühösnek tűnt ugyan, de közel sem volt olyan félelmetes kinézete, mint a nagysasszonynak.

• Hát mit hallottam az imént, mit művelt magácska a reggel?

Kató ártatlan arccal, próbálta imitálni tudatlanságát.

• Reggel? Hát csak azt, amit szoktam! Felkeltem, előkészítettem a terítéket a reggelihez, majd leszedtem az asztalt és utána...

• Nem, én arra gondoltam, amit a vendégemnek mondott! Annak az ifjú hölgynek, aki engem keresett! Tudja, a menyasszonyomnak!

A lány arcán erőltetett döbbenet jelent meg.

• Jaj, hát az a maga menyasszonykája volt? Hát aztat én nem tudtam! Azt hittem a kofa, a piacról, tudja, akitől a libát szokta vásárolni a nagyságos asszony!

Péter dühe egy pillanatra elillant, száját mosolyra húzta, ekkora butaságot hallva.

• Úgy, szóval ön kofának nézte azt az úrihölgyet? - kérdezte ironikusan.

• Jaj, hát mit értek én ehhez, olyan egyformák ezek a hölgyek...

Kató és Péter tekintete összetalálkozott, már nyoma se volt az iménti feszültségnek.

• Különben is, úgy sem önhöz illő az a hölgy...

A férfi meglepődött cselédje szemtelenül nyílt beszédén.

• Csak azért mondom, mert ön felkért, hogy legyek a bizalmasa, gondoltam, akkor jobb, ha elmondom az őszinte véleményem! - mentegetőzött Kató.

Vitézy Péter elővette cigarettáját, majd lassan meggyújtotta azt.

• No, és miből gondolja, hogy nem hozzám való? Hiszen kifinomult, gyönyörű ifjú hölgy, nagy vagyonnal.

• Igen, ez igaz! Ám ön nem szereti!

Péter felnevetett.

• Hát magácska mit tud a szerelemről? Hiszen sose szeretett még senkit!

A lány lehajtotta enyhén elpiruló arcát.

• Az azelőtt volt... De most már én is szeretek...

• És ha szabad tudnom, kit szeret?- érdeklődött élénken Vitézy Péter.

Kató egy pillanatra felemelte tekintetét, már épp készült volna kimondani, de végül meggondolta magát. Szemeit ismét a parkettre meresztve mondta:

• Magamat!

A férfi lemondóan elnyomta cigarettáját.

• No és nincs magának jobb dolga, minthogy az én szerelmi életemmel foglalkozzon?

• Igenis nincs! - vágta rá szemtelenkedve a lány.

Vitézy Péter közelebb lépett engedetlen cselédjéhez.

• No, idefigyelj, te kis búzavirág! Jobb lesz, ha nem ütöd az orrod mások dolgába, mert könnyen pórul jársz! Mit gondolsz, ha ez a kis "tévedésed a nagyságosasszony fülébe jutna, akkor mi lenne? Eridj, most végezd el a munkád, ezegyszer még megóvlak a bajtól, de legközelebb ilyen elő ne forduljon!- dorgálta meg, a lehető legnagyobb gyöngédséggel hangjában Péter a lányt.