6. fejezet
Rose Miller, vagyonos család egyetlen sarjaként, sosem dönthetett saját akaratából. Ruházatát édesanyja felügyelete alatt vásárolhatta, tanulni kívánt művészeteit apja engedélyével tanulhatta. E szabály szerint élt s soha nem szegült ellen szülei akaratának. Így amikor Mr.Norton-t nevezték, meg mint jövendőbelijét, még csak azt se tudta volna megmondani, hogy mi a véleménye róla, mint férfiről. Igyekezett megfelelni az elvárásoknak mit szülei és Mr.Norton támasztott, s bár boldognak érezte magát mikor büszkének látta apját, de igazán azt se tudta mi az a boldogság addig a napig, míg nem történt vele valami olyan dolog, mihez nem kapott engedélyt, s mi nem egy előre megtervezett esemény volt. Így hát talán nem is oly csoda, ha újra és újra át akarta élni, s nem kívánt mással foglalkozni csak a pillanat mámoros szabadságával. A reggeli Mrs.Allen társaságában ugyanúgy zajlott, mint máskor, kivéve talán hogy most még kevésbé figyelte nagynénje élménybeszámolóját, mit általában múltbéli emlékeiből merített, s nem ritkán ismételte önmagát. Rose ezúttal mosollyal az arcán ülte végig az étkezést, csak akkor döbbent rá, hogy mily kevéssé figyel nagynénjé- re, mikor az kérdőre vonta, hogy miért mosolyog mikor szeretett férje sajnálatos lovasbalesetéről mesél. Bár a helyzet igen kínos volt, ám Mrs.Allen hamar megmagyarázta eme viselkedést azzal, hogy tán szerfelett izgatott a közeledő esküvője miatt s ez már is új témával szolgáltatott arról mikor ő készült férjhez menni. Kitartó szónoklatot tartott arról, hogy a nő legszentebb célja a férjhezmenetel, s a bőséges gyermekáldás biztosítása ura számára. Rose ennek hallatára bátorkodott egy kérdéssel élni Mrs.Allen felé.
És a szerelem is fontos egy házasságban, nem gondolja?
Nagynénjét váratlanul érte eme kérdés, s csak egy legyintés kíséretében kurtán válaszolt:
Ugyan már kedvesem, az csak mese! egy hölgy az ön helyzetében nem engedheti meg magának az efféle érzelgésekre hagyatkozást! De hisz pont ezért szerencsés is, hisz szülei méltón figyelemmel kísérik sorsát és gondoskodnak róla, hogy nehogy rossz kezekbe kerüljön majdani öröksége. - majd ismételten folytatta "tanait" a jó feleség erényeiről.
Rose ezidáig nem foglakozott ilyesféle gondolatokkal, s most ahogy Mrs.Allen-t hallgatta egyre jobban úrrá lett rajta az indulat, mely arra sarkalta, hogy szembe szegüljön a kor maradi elvárásaival. Kis idő elteltével végre szabadulhatott a folytó érzéstől, hogy olyasféle megjegyzést tegyen, mi megbotránkozást váltana ki nagynénjéből. Gyors léptekkel indult az erdő felé s semmi nem téríthette el szándékától, hogy ott töltse ideje nagy részét az idegen (tán szellem) társaságában.
Megérkezésekor a rózsalugashoz, előbb keresgélni kezdte szemeivel lovasát, majd mikor nem találta, lassan átsétált a rózsákkal díszített cirádás kapun, s kedvelt padján üldögélve, olvasást álcázva hevesen dobogó szívvel várta, hogy újra láthassa őt...
Tán egy órába is beletelt mikor meghallotta lovasa érkeztét, ki határozott léptekkel sétált a rózsalugashoz, s cseppet sem lepte meg a tény, hogy Rose-t ismét ott találja. Rose szíve a torkában dobogott, gondolataiba ezer meg ezer kérdés fogalmazódott meg ezidáig de most egyszersmind elfelejtődtek mikor újra megpillantotta őt. Az idegen tisztelettudóan meghajolt, majd Rose kezére halvány csókot adva köszöntötte őt.
Örülök, hogy újra láthatom önt kisasszony!- szólalt meg mély bársonyos hangon. Volt ebben a hangban valami megnyugtató Rose számára.
Rose minden porcikájában remegett az izgatottságtól.
Én is szerfelett örülök, hogy ismét eljött uram!
Az idegen arcán kedves mosoly futott végig látván Rose zavartságát, majd kabátját levéve Rose vállára terítette azt. Rose-t jól eső melegség töltötte el a puha kabát érintésével. A távoli viharfelhők hűs szele csapta meg arcát mely aggodalomra adott okot a lány számára, hogy tán e találkozás túlon túl rövid lesz majdan miatta. Nem hezitált tovább egyenesen a férfi szemébe tekintett.
Kérem, árulja el nekem, hogy ki maga?- érdeklődött hangjában izgalommal Rose.
Az idegen szelíden nézett rá, majd finoman meg simította arcát, melynek hatására Rose egy pillanatra behunyta szemeit.
Számít- e önnek egyáltalán egy név vagy egy rang? vagy inkább arra kíváncsi mi mögötte van, a legbelsőbb gondolataimban? - kérdezett vissza hangjában a legnagyobb gyengédséggel.
Rose-t meglepte eme válasz, ám ha igazán magába nézett, be kellet, hogy lássa, tényleg csak az számított, hogy itt van vele.
Vajon mily csodás gondolatok járhatnak az ön fejében? Bár lennék képes olvasni eme gyönyörű tekintetben, mely teljességgel megbabonáz, valahányszor csak belenézek!
Rose még sosem hallott ily kedves szavakat, melyek valósággal simogatták lelkét.
Annyi kérdés foglalkoztat, ám most nem is tudom igazán hogy akarok-e rá válaszokat, mert mindennél jobban félek, hogy oly feleletet kapok, mely bánatot okozna nékem s romba döntené azt, mit e pillanatban érzek!- válaszolta Rose őszintén.
Hasonlóképp érzek én is, így ha javasolhatom ne is beszéljünk e világi dolgokról, csak éljünk a pillanatnak mely, ha bár csak rövid ideig is, de a miénk!
Gyengéden ölelve egymást ültek a rózsa lugas kopott padján, szótlanul.
Egy galamb szállt le melléjük, ki szerelmesen hívta párját. Rose vágyat érzett, bár lehetne ő is ily szabad.
Látja ott azt a galambot kedvesem? minden évben visszatér s várja párját, ki hosszú éveken át mindig visszatért hozzá, egészen két évvel ezelőttig, mikor is elpusztult. Mégis minden éveben visszatér és vár reá, a reménytelenség ellenére is hiszi, hogy egyszer újra egymásé lehetnek. Igazán szép, nem gondolja?
Rose-nak összeszorult a szíve a madarat nézve, így már nem is volt oly irigylésre méltó a sorsa.
Szerintem inkább szomorú...Hisz ez a hazug remény csak meghosszabbítja bánatát! mert a lehetetlenben hisz!- válaszolta Rose.
Valóban így látja? igen, talán racionális értelembe véve, valóban így van! Ám az igaz szerelem talán megmagyarázható? miért van az, hogy vannak, kik már az első percben tudják, hogy ők örökre összetartoznak, hogy már sokkal régebbről ismerik egymást, mit az emberi emlékezet felidézni képes? ők azok a lelkitársak, kik tudják, hogy létezik a másik s csak a sors ajándéka lehet, ha találkozhatnak, s ha elválni is kényszerülnek, mégis érzik, ez a búcsú nem örökre szól...
Rose nem igazán érette ezt, de kívánta bár neki se kéne búcsút mondania soha e pillanattól...
Gondolja, hogy tán léteznek csodák a világon melyben élünk? - kérdezte Rose
Ön szerint? Talán gondolta volna valaha is hogy ön itt fog ülni a karjaim között? hiszen tudja jól, hogy ki vagyok én...
Rose nagyon is jól tudta... az idegen, kit már azelőtt szeretett, hogy ismerte volna, nem más, mint élete szerelme, a lelki társa.
