6. fejezet

Mr. Nicholas Bellini a tornácon ülve merült el kedvenc kötetének olvasásában. Mozdulatlanul, teljesen elmélyülve élte át a könyv igen komoly mondanivalóját. A tikkasztó forróság ellenére hosszú ujjú ingétől sem vált meg, még betegségében is finom úrként viselkedett. Elizabet távolabbról, egy hatalmas tölgyfa árnyékából, festővászna mögül figyelte férjét. Egyre nehézkesebb volt már neki egy helyben ülni a gömbölyödő pocakja okozta kényelmetlenségtől, de nem törődött vele. Próbált minél többet megőrizni a pillanatokból, amik egyszer majd csak emlékképekké válnak. Nicholas becsukta a könyvet és behunyt szemmel hátrahajtotta fejét. Elfáradt..egyre gyakrabban lesz fáradt- gondolta magában Elizabet- csak még egy kis időért imádkozott hogy láthassa egyetlen gyermekét. Lassan odasétált a tornácon pihenő urához és gyengéd csókot nyomott ajkára. Nicholas érzelmekkel telt barna szemei rápillantottak, tekintetéből végtelen szeretet áradt. Átölelte feleségét és a fülébe suttogott:

• Nagyon fáradt vagyok Elizabet... mintha a világ összes terhe engem nyomasztana...
• Tudom kedvesem! Pihenj csak majd én őrzöm álmod- s finoman megsimította Nicholas arcát.

Elizabet nem mozdult el férje mellől míg az fel nem nyitotta ismét szemeit.

Éjszakákon át ölelték egymást, Nicholas felesége hasára tett kézzel aludt, minél többet szertetett volna érezni gyermeke mozdulataiból. Mindig felriadt álmából, ha a pici mocorgásba kezdett és ilyenkor finoman cirógatni kezdte gyermekét. Egy reggel Nicholas már nem kelt fel az ágyból. Teste reménytelen harcot vívott gyenge szíve terhével. Már csak a remény láncolta az élethez, a remény hogy megláthassa egyetlen gyermeke arcát.

Egy viharos éjszakán beindult a szülés. Elizabet a fájdalomtól összegörnyedve feküdt ágyában. Mikor csitult kicsit, egyfolytában imádkozott férjéért, majd ismét elöntötte testét a születés kínzó gyötrelme. Arcát a veríték elborította, amit a hideg vizes ruhával törölgető bába törölt le. Hosszas vajúdás után hajnalban világra jött az ifjabb Nicholas Giordano Bellini, a Bellini család utolsó reménysugara. Elizabet törékeny testét megviselte a kimerítő szülés, szinte azonnal elájult. Mikor magához tért, testében ismeretlen fáradtság keveredett szűnni nem akaró fájdalommal. Minden erejét összeszedve megpróbált felülni, mire a bába megfogta vállát és erélyesen rászólt:

• Nem Mrs.Bellini, még nem kelhet fel, ön még túl gyönge!
• Hol van a fiam?- kérdezte halkan Elizabet
• Mindjárt hozzák, makkegészséges!

Elizabet megkönnyebbülve huppant vissza párnájára. Ekkor hirtelen eszébe jutott a férje:

• ...és Mr. Bellini?

A bába lehajtotta fejét:

• Nem tért magához...asszonyom...

Elizabet nem tétovázott, összeszorította fogait és felkelt. A hirtelen mozdulattól megtántorodott és belekapaszkodott az ágy rácsába. A bába sipákoló hangon veszekedett vele:

• Ne! Mrs.Bellini!még a végén valami baja esik!kérem feküdjön vissza azonnal!

Hiába törte meg Eilzabet személyiségét az múlt keser -édes időszaka, valami nem változott, a makacssága. Minden figyelmezetés ellenére elindult az ajtó felé, ami abban a pillanatban kitárult és ott állt a dajka, kezében a pólyába csomagolt aprócska kis csecsemővel. Elizabet meg se nézte igazán csak felkapta és szédelegve szaladt vele végig a folyosón egyenesen Nicholas szobája felé. A személyzet kétségbe esve futott utána és közben hangosan szólítgatták Mrs.Bellini-t, azt hitték megbolondult.

Elizabet kitárta Nicholas szobájának hatalmas ajtaját majd a fájdalomtól könnyes szemmel az ágyához sétált. Nicholas mozdulatlanul feküdt a siralommal telt halovány fényben úszó szobában.

Nem tudta hogy kedvese él-e még, arca hamuszürke volt, élettel telt szemeit lecsukta már egy ideje. Karjában gyermekükkel leült haldokló férje mellé. Gyengéden megsimította hideg arcát majd könnyekben tört ki.

• Elkéstem...

Majd mintha a kis Nicholas megérezte volna anyja bánatát, haragos sírásban tört ki.

Hangja hallatára Mr.Bellini utolsó erejével szemeit felnyitotta s végre megláthatta gyermeke arcát s tekintetében önmagát, apját, és a Bellini család összes felmenőjét a múltat és a jövőt.

• Köszönöm ...- suttogta elgyötört hangon,majd lehunyta szemeit örökre. Elizabet gyöngéden megsimította arcát.
• Pihenj csak majd én őrzöm Álmod, örökké vigyázni fogok Rá...

Mélységes csend volt. Csak az eső halk kopogása hallatszott az ablakon át. Elizabet egyedül ült az üres kandalló előtt, melyben már annyi tűz égett az elmúlt egy év alatt. Rideg sötétség és fájdalmas csend uralta az egykor melegséggel telt szobát. Mrs.Bellini már megszűnt létezni, nem maradt más helyette mint Elizabet Roselli. Egyedül. Fejében újra és újra lejátszotta a pillanatot mikor Nicholas a házuknál járt hogy megkérje a kezét...vagy inkább hogy megvegye őt. Mennyire gyűlölte azt a férfit akkor. Élete tönkretevője volt, a legrosszabb dolog ami vele történhet- gondolta egykor Elizabet. Hogy lehet így szeretni valakit, akit ennyire gyűlölt. Milyen tudatlan volt mikor azt képzelte tudja mi a fájdalom, mert az akkori érzése a nyomában sem volt a mostaninak. Lelke lassú halált halt Mr. Bellinivel együtt.

Nem maradt sok idő a gyászra, a birtok ügyei, az üzlet kemény világa hamar rákényszerítette Elizabet- et hogy háttérbe szorítsa érzelmeit. Ígéretet tett Nicholas- nak hogy nem fog megtörni, gondoskodni fog gyermekükről és vigyáz a Bellini család nemzedékek alatt féltve őrzött vagyonára. Akkor még nem is tudta hogy mekkora teherrel jár ez. Mr. Bellini végakaratában gondoskodott róla hogy minél kevesebb teher háruljon feleségére ám még így is akadt teendője bőven. Napközben gyermekével és a birtok ügyeivel foglalkozott, de az éjszakák fájdalmas magányban teletek. Meg se tudta volna mondani mikor aludt utoljára igazán mélyen. Álomba sírt szemei hamar kipattantak a rémálmok kínzó hatalmától. Egy éjjel nem bírta tovább, úgy érezte feladja. Ígéret ide vagy oda mégis Nicholas- nak volt igaza, nem lett volna szabad egymásba szeretniük, ő mégsem olyan erős nő, mint ahogy férje képzelte róla. Aztán a hónapok óta porosodó festőállványára nézett. Férje halála óta nem volt képes festeni. A festészet egy érzelmi kapocs volt közte és férje között. Végig simította ecsetjeit, megszagolta a festékeit, minek úgy imádta az illatát. Közben az emlékei egyre erősebbé váltak, szinte tisztán látta maga előtt szeretett Nicholasa arcát. Lehúzta a leplet vásznáról és ott akkor festeni kezdett. Az ecset szinte magától táncot járt a vásznon, színes foltokból szép lassan kezdett körvonalazódni egy alak, Mr. Nicholas Bellini arca a gyönyörű melegséggel telt barna szemivel. A kép elkészültével hamarosan Elizabet lelke is kezdett megnyugodni. Innentől minden éjszakán át festett férjéről képeket, s minden egyes kép születésével egyre jobban kezdett múlni a fájdalom Elizabet szívében. Úgy érezte, mintha a festményeiben Nicholas újra vele lenne a kastély falai között.Mr. Nicholas Bellini a tornácon ülve merült el kedvenc kötetének olvasásában. Mozdulatlanul, teljesen elmélyülve élte át a könyv igen komoly mondanivalóját. A tikkasztó forróság ellenére hosszú ujjú ingétől sem vált meg, még betegségében is finom úrként viselkedett. Elizabet távolabbról, egy hatalmas tölgyfa árnyékából, festővászna mögül figyelte férjét. Egyre nehézkesebb volt már neki egy helyben ülni a gömbölyödő pocakja okozta kényelmetlenségtől, de nem törődött vele. Próbált minél többet megőrizni a pillanatokból, amik egyszer majd csak emlékképekké válnak. Nicholas becsukta a könyvet és behunyt szemmel hátrahajtotta fejét. Elfáradt..egyre gyakrabban lesz fáradt- gondolta magában Elizabet- csak még egy kis időért imádkozott hogy láthassa egyetlen gyermekét. Lassan odasétált a tornácon pihenő urához és gyengéd csókot nyomott ajkára. Nicholas érzelmekkel telt barna szemei rápillantottak, tekintetéből végtelen szeretet áradt. Átölelte feleségét és a fülébe suttogott:

• Nagyon fáradt vagyok Elizabet... mintha a világ összes terhe engem nyomasztana...
• Tudom kedvesem! Pihenj csak majd én őrzöm álmod- s finoman megsimította Nicholas arcát.

Elizabet nem mozdult el férje mellől míg az fel nem nyitotta ismét szemeit.

Éjszakákon át ölelték egymást, Nicholas felesége hasára tett kézzel aludt, minél többet szertetett volna érezni gyermeke mozdulataiból. Mindig felriadt álmából, ha a pici mocorgásba kezdett és ilyenkor finoman cirógatni kezdte gyermekét. Egy reggel Nicholas már nem kelt fel az ágyból. Teste reménytelen harcot vívott gyenge szíve terhével. Már csak a remény láncolta az élethez, a remény hogy megláthassa egyetlen gyermeke arcát.

Egy viharos éjszakán beindult a szülés. Elizabet a fájdalomtól összegörnyedve feküdt ágyában. Mikor csitult kicsit, egyfolytában imádkozott férjéért, majd ismét elöntötte testét a születés kínzó gyötrelme. Arcát a veríték elborította, amit a hideg vizes ruhával törölgető bába törölt le. Hosszas vajúdás után hajnalban világra jött az ifjabb Nicholas Giordano Bellini, a Bellini család utolsó reménysugara. Elizabet törékeny testét megviselte a kimerítő szülés, szinte azonnal elájult. Mikor magához tért, testében ismeretlen fáradtság keveredett szűnni nem akaró fájdalommal. Minden erejét összeszedve megpróbált felülni, mire a bába megfogta vállát és erélyesen rászólt:

• Nem Mrs.Bellini, még nem kelhet fel, ön még túl gyönge!
• Hol van a fiam?- kérdezte halkan Elizabet
• Mindjárt hozzák, makkegészséges!

Elizabet megkönnyebbülve huppant vissza párnájára. Ekkor hirtelen eszébe jutott a férje:

• ...és Mr. Bellini?

A bába lehajtotta fejét:

• Nem tért magához...asszonyom...

Elizabet nem tétovázott, összeszorította fogait és felkelt. A hirtelen mozdulattól megtántorodott és belekapaszkodott az ágy rácsába. A bába sipákoló hangon veszekedett vele:

• Ne! Mrs.Bellini!még a végén valami baja esik!kérem feküdjön vissza azonnal!

Hiába törte meg Eilzabet személyiségét az múlt keser -édes időszaka, valami nem változott, a makacssága. Minden figyelmezetés ellenére elindult az ajtó felé, ami abban a pillanatban kitárult és ott állt a dajka, kezében a pólyába csomagolt aprócska kis csecsemővel. Elizabet meg se nézte igazán csak felkapta és szédelegve szaladt vele végig a folyosón egyenesen Nicholas szobája felé. A személyzet kétségbe esve futott utána és közben hangosan szólítgatták Mrs.Bellini-t, azt hitték megbolondult.

Elizabet kitárta Nicholas szobájának hatalmas ajtaját majd a fájdalomtól könnyes szemmel az ágyához sétált. Nicholas mozdulatlanul feküdt a siralommal telt halovány fényben úszó szobában.

Nem tudta hogy kedvese él-e még, arca hamuszürke volt, élettel telt szemeit lecsukta már egy ideje. Karjában gyermekükkel leült haldokló férje mellé. Gyengéden megsimította hideg arcát majd könnyekben tört ki.

• Elkéstem...

Majd mintha a kis Nicholas megérezte volna anyja bánatát, haragos sírásban tört ki.

Hangja hallatára Mr.Bellini utolsó erejével szemeit felnyitotta s végre megláthatta gyermeke arcát s tekintetében önmagát, apját, és a Bellini család összes felmenőjét a múltat és a jövőt.

• Köszönöm ...- suttogta elgyötört hangon,majd lehunyta szemeit örökre. Elizabet gyöngéden megsimította arcát.
• Pihenj csak majd én őrzöm Álmod, örökké vigyázni fogok Rá...

Mélységes csend volt. Csak az eső halk kopogása hallatszott az ablakon át. Elizabet egyedül ült az üres kandalló előtt, melyben már annyi tűz égett az elmúlt egy év alatt. Rideg sötétség és fájdalmas csend uralta az egykor melegséggel telt szobát. Mrs.Bellini már megszűnt létezni, nem maradt más helyette mint Elizabet Roselli. Egyedül. Fejében újra és újra lejátszotta a pillanatot mikor Nicholas a házuknál járt hogy megkérje a kezét...vagy inkább hogy megvegye őt. Mennyire gyűlölte azt a férfit akkor. Élete tönkretevője volt, a legrosszabb dolog ami vele történhet- gondolta egykor Elizabet. Hogy lehet így szeretni valakit, akit ennyire gyűlölt. Milyen tudatlan volt mikor azt képzelte tudja mi a fájdalom, mert az akkori érzése a nyomában sem volt a mostaninak. Lelke lassú halált halt Mr. Bellinivel együtt.

Nem maradt sok idő a gyászra, a birtok ügyei, az üzlet kemény világa hamar rákényszerítette Elizabet- et hogy háttérbe szorítsa érzelmeit. Ígéretet tett Nicholas- nak hogy nem fog megtörni, gondoskodni fog gyermekükről és vigyáz a Bellini család nemzedékek alatt féltve őrzött vagyonára. Akkor még nem is tudta hogy mekkora teherrel jár ez. Mr. Bellini végakaratában gondoskodott róla hogy minél kevesebb teher háruljon feleségére ám még így is akadt teendője bőven. Napközben gyermekével és a birtok ügyeivel foglalkozott, de az éjszakák fájdalmas magányban teletek. Meg se tudta volna mondani mikor aludt utoljára igazán mélyen. Álomba sírt szemei hamar kipattantak a rémálmok kínzó hatalmától. Egy éjjel nem bírta tovább, úgy érezte feladja. Ígéret ide vagy oda mégis Nicholas- nak volt igaza, nem lett volna szabad egymásba szeretniük, ő mégsem olyan erős nő, mint ahogy férje képzelte róla. Aztán a hónapok óta porosodó festőállványára nézett. Férje halála óta nem volt képes festeni. A festészet egy érzelmi kapocs volt közte és férje között. Végig simította ecsetjeit, megszagolta a festékeit, minek úgy imádta az illatát. Közben az emlékei egyre erősebbé váltak, szinte tisztán látta maga előtt szeretett Nicholasa arcát. Lehúzta a leplet vásznáról és ott akkor festeni kezdett. Az ecset szinte magától táncot járt a vásznon, színes foltokból szép lassan kezdett körvonalazódni egy alak, Mr. Nicholas Bellini arca a gyönyörű melegséggel telt barna szemivel. A kép elkészültével hamarosan Elizabet lelke is kezdett megnyugodni. Innentől minden éjszakán át festett férjéről képeket, s minden egyes kép születésével egyre jobban kezdett múlni a fájdalom Elizabet szívében. Úgy érezte, mintha a festményeiben Nicholas újra vele lenne a kastély falai között.