1. fejezet
Tavaszi szél lengette a díszes csipke függönyt a nyitott ablakon át. Halk neszelés hangjai töltötték be a tágas napsütötte szobát. Apró női kezek dolgoztak lázasan a hímző rámába szorított anyagdarabon. Szebbnél-szebb minták bontakoztak ki a szövet fehérségéből. Hangos szisszenés törte meg a csendet.
Elizabet Rosselli szájához emelte tű szúrta úját, majd halkan suttogva nem illő szavak hagyták el apró piros száját. A szoba másik végében üldögélő édesanyja mérges pillantásával dorgálta meg illetlenkedő leányát. Nem ez volt az első eset, hogy Elizabet nem megfelelően viselkedett hímzés közben. Általában halálra unta az egészet minden kötelessége közül egyedül csak a festészetet szerette, de azt szenvedéllyel. Ilyenkor elvonulhatott az erdő magányába édesanyja és nővérei figyelő tekintete elől. Általában nem egyedül töltötte el idejét, a tisztásnál az öreg fa árnyékában várt rá Hans, gyermekkori jó barátja. Barátként emlegette ugyan de már kislány kora óta tudta hogy egyszer majd a férje lesz. Nem voltak egy társadalmi rangon, ugyan mert Elizabet egy lecsúszott arisztokrata család sarja volt még a fiú egy kovács család gyermeke. Ám az tudva levő volt hogy Elizabet nem számíthatott nemesi kérőre mert vékony testalkata, sötét haja és szókimondósága nem volt épp a kor nemes urainak ideálja. Ráadásul okosabb is volt némely uraságnál és nem restellte ezt olykor fitogtatni is ezzel megsértvén hiúságukat.
Lassan vánszorgott az idő, Elizabet úgy érezte mintha örök hímzésre lenne ítélve... A délutáni nap sugarai átszűrődtek a tisztáson álló fa ágai között mikor a lány odaért. Egy vékony testalkatú, szőke fürtös hajú fiú állt a vízparton, tekintete elkalandozott az egyik szemközti fa irányába. Hans imádta a természetet, ismerte jól az erdő minden neszét és ha tehette mindig elvonult ide a világ zajától. Keményen dolgozott, céltudatos ember volt, Elizabet Rosselli már az élete része volt mióta csak világra jött. Úgy 4 éves forma lehetett mikor először megpillantotta kisbabaként az édesanyja karján ülve. Éppen munkaügyben voltak édesapjával a Rosselli birtokon mikor is volt alkalma meglátni a kis Elizabet Rossellit amint éppen sírásban tört ki édesanyja karjai közt. Hans akkor meghuzigálta édesapja kabátját majd odasúgta neki:
- Nézze édesapám ez nem is olyan csúf kisbaba, mint a többi. Csak nagyon hisztis!
Azóta is jót mosolyognak ezen a történeten mikor eszükbe jut...
Hans nem volt egy szószátyár, sosem beszéltek arról, hogy mi lesz majd kettejük jövője, egyszerűen csak tudták, hogy ők összetartoznak.
Elizabet sietősen szedte lábait. Most is mit minden alkalommal figyelték a madárfészkekben megbújt tojásokat gondosan őrző madár párokat. irigyelték a szabadságukat és elhatározták, hogy ők is szabadon fognak majd élni. Sosem mondták ki hogy együtt de tudták.
A Nap már lemenőben volt ideje volt haza térni. Elizabet szíve szerint itt maradt volna örökre ám Hans mindig olyan könnyedén búcsúzott el, mintha már nem is akarna ott lenni vele. Sosem kérdezte a fiút hogy miért siet el ennyire gyorsan. Nem is sejtette hogy valójában ilyenkor még dolgozni fog szinte egész éjszaka csak hogy minél több pénzt tudjon félre tenni azért hogy legyen annyi vagyona amivel majdan Elizabet kényelmét biztosíthatja a házasságukban. A lány most kicsit sértődötten szóvá is tette Hans viselkedését, viccelődve megjegyezte hogy fusson gyorsan nehogy halálra unja magát a társaságában. A fiú nem szólt semmit csak halvány mosollyal az arcán odalépett Elizabethez és finoman magához ölelve édes csókot adott a lány pirosló ajkára.
Ott abban a percben mintha megállt volna az idő, nem számított semmi és senki. Csak az a pillanat létezett...
Hazafelé sétálva Elizabet arcán végig hatalmas mosoly ült. Mindig is érezte hogy Hans és közte különleges kapcsolat van ám most volt az első alkalom hogy ennek félreérthetetlen jelét is adta a fiú. Már az se érdekelte hogy mit szól majd édesanyja hogy illetlen módon későn ér haza a sétájából, semmi más nem járt a fejében csak az a pillanat...
Betoppanva a házba különös feszültséget érzett a levegőben. Még fel se ocsúdott mikor anyja karon ragadta és idegesen korholva vonszolta a szobája felé.
- Hol kódorogtál eddig te lány? Menj és gyorsan mosakodj meg, vedd fel a legszebb ruhádat azonnal!Igyekezz!
Elizabet nem értette mi történik körülötte, még sosem látta ilyennek az édesanyját.
- De hát miért öltözzek át?- kérdezte hebegve.
- Miért, miért?- hát nem láttad kinek a hintója áll a ház előtt? Nem másé mint Nicholas Bellini úré!
A lánynak halványan derengett ez a név még néhány hónapja egy összejövetelen találkozott vele, megmaradt benne a rideg tekintete és a karót nyelt úri stílusa. Talán két szót ha váltottak de már azt se tudta hogy miről szólt a diskurzusuk. Nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget megint csak egy kötelező udvarias társalgásként könyvelte el látogatását.
Nicholas Bellini a gazdag és befolyásos Bellini család utolsó sarja, családja tragikus körülmények közt már korán elhunyt így egyedüli örökösként már nagyon fiatalon kellet gondoskodnia a hatalmas vagyonról. Magának való remeteként ismerték, társaságba ritkán járt akkor is inkább csak az üzlet érdekelte. Udvarias ám igen távolságtartó személy volt.
Elizabet még utoljára megigazította ruháján a fodrokat majd unott arccal indult el a nappali szoba irányába. Hirtelen egy határozott mozdulattal nyílott ki édesapja dolgozószobájának ajtaja és hangos beszélgetés közepette lépett ki Mr. Roselli és vendége Nicholas Bellini.
- Elizabet! épp időben érkeztél!- szólt oda nyájasan édesapja a lányához - Éppen most akartalak hívatni. Mr. Nicholas Bellini tette nálunk látogatását, már találkoztatok nem is olyan régen.
Elizabet tisztelettudóan köszöntötte a vendéget, ismét belenézett azokba a rideg barna szemekbe amit már a bálon is ellenszenvesnek érzett. Magas sötét hajú, kifinomult, határozottan jóképű férfi volt ám kisugárzásából áradt a távolságtartó viselkedés.
- Nos kedves lányom - folytatta édesapja - egy nagyon nagy megtiszteltetés ért minket, ugyanis Mr. Bellini éppen most közölte nősülési szándékát.
Elizabet kicsit megrökönyödött ezen hír hallatára, hiszen általában az ilyen urak jobb szeretnek gazdagabb családból választani feleséget.
- Igazán, édesapám, hát ez remek hír na és melyik nővéremre esett a választása?- kérdezte illedelmesen a lány.
Mr. Roselli elnevette magát lánya csacskaságán majd mentegetőzni kezdett Mr. Bellininek.
- Kérem ne is haragudjon, szegény lányom talán el se meri hinni hogy ekkora megtiszteltetés érte őt...
Elizabet ekkor már végképp semmit sem értett.
- Kedvesem, Mr. Bellini a te kezedet kérte meg és én áldásom adtam a frigyre.
Elizabettel hirtelen forogni kezdett a világ, úgy érezte mintha ez nem is lenne valóság mintha valaki gonosz tréfát akarna űzni vele.
- No akkor én hagyom a fiatalokat,biztosan van még bőven mit megbeszélniük egymással...
- Köszönöm Mr. Roselli -vágott közbe Nicholas- de sajnos nekem sürgető teendőim vannak még de még feltétlenül jelentkezem az esküvő időpontjának kitűzése érdekében.
Azzal kalapját megemelve kiviharzott a házból. Elizabet csak állt mozdulatlanul fejében kavarogtak a gondolatok, szívében hirtelen mérhetetlen gyűlöletet érzet a férfi iránt...