5. fejezet
Szinte eseménytelenül teltek a szürke hétköznapok, a nagyságos asszony nem hagyott nyugtot a cselédeknek, akiknek némi könnyebbség volt, hogy most már ketten voltak. A konyhában lázas munka folyt, készültek a fogások sorjában, s olykor az őrületbe kergette a házvezetőnőt a nagysága újabbnál-újabb diétája, de igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Odahaza, falun nem volt szokás fogyókúrázni, örültek az emberek, ha ehettek és a kinézetükkel se foglalatoskodtak ennyit, mint az úri hölgyek. Az inas általában az úr óhajait igyekezett teljesíteni, ám annak nem voltak olyan nagy igényei, mikor csak módjában állt, elbújt dolgozó szobája rejtekén, ahova az asszony csak nagy ritkán követte. Halai békésen úszkáltak az szoba ékeként elhelyezett hatalmas akváriumban, s alkalomadtán az öreg Vitézy nekik tartotta beszámolóját az üzleti világban történtekről, mivel ez se asszonyát, se Péter fiát nem érdekelte.
Kató legnagyobb bánatára az ifjú úr csak igen keveset tartózkodott otthon, szinte csak aludni tért haza. Kilétéről nem sokat tudott, de annyi biztos volt, hogy ideje nagy részét a pesti éjszakában töltötte. Megszaporodó interurbán hívásokból ítélve, csak igen csekély volt az az alkalom, amit menyasszonyának szentelt.
Egy éjszaka, különös zaj ütötte meg Kató fülét, a cselédszoba apró ablaka felől. Rögvest kipattant ágyából, és menet közben kidörzsölte az álmot szemeiből. Kitekintve, hát úgy meglepődött, hogy csak még egy szemdörzsölés után mert hinni a látványnak. Ott állt az ablak alatt Vitézy Péter, kis kavicsokkal kezében célzásra készen... Egy darabig még állt ugyan, majd megbillent. A lány gyorsan magára kapta ruháját, s lesietett a lépcsőn. Jobb szerette volna, ha nem kel fel az egész ház, így igyekezett sebtében össze szedni az ifjú urat, ki láthatóan már nem volt szomjas.
A kertbe érve, halkan pisszegett neki, majd csak sokadik hívásra eszmélt rá Péter, hogy valaki a háta mögött van.
Na, végre már! Hát mi ez a lassú kiszolgálás kérem szépen?- vetette oda a lánynak.
Kató látva ura állapotát jobbnak látta belé karolni, mielőtt az végleg megborul, és akkor nehezebb lenne összeszednie.
Uram, maga részeg!
Dehogy! Ez csak egy kis szalonspicc!- mondta nevetve Péter.
Hát persze szalon spicc! - korholta le a férfit Kató.
Péter tekintete bánatosra fordult.
Hát már magácska is bánt engemet?
Kató leültette a kerti padra az urat, majd melléje ült. Megsajnálta azt, annak tekintete miatt, bár nem szívlelte a részeg embereket.
Nem bántom én nagyságos uram, csak éppen tarthatott volna egy kis mértéket! Hogy fogom én most magát felvinni azon a hatalmas lépcsőn?
Az úr megvonta vállát, mint egy kis gyerek, amikor duzzog.
Jó lesz nekem itt a szabad ég alatt!- válaszolta hetykén, majd kezeit széttárva az ég felé emelte tekintetét.
Kató a fejét csóválta.
No, szép lenne az! Oszt holnap már mindenki arról pletykálkodna, hogy az úr olyan részeg volt, hogy még a házba se tudott bemenni... Ha ez a kis menyasszonya fülébe jutna, na, akkor lenne csak nagy a baj! Inkább felcipelem magát, ha kell a hajánál fogva.
Vitézy mélyen a lány szemébe nézett, úgy, mint első alkalommal. Tekintete oly kedves volt, hogy a lány már majd elfelejtette annak illuminált állapotát.
Az én kis menyasszonyom... az az úrihölgy kis menyasszonykám... hát az olyan, mint egy rózsaszál!
Olyan szép?
A férfi elővette cigarettáját, majd egy kis segítséggel rágyújtott.
Olyan feltűnő, erős és tökéletes! Mindenki rózsát akar...
Kató lesütötte szemeit...
Igen, a rózsa valóban gyönyörű!
Vitézy Péter gyengéden maga felé fordította a lány arcát s ismét mélyen a szemébe nézett.
De én a búzavirágot szeretem!
Pár pillanatig még elvesztek egymás tekintetébe, majd Péter hirtelenjében felpattant Kató mellől és komótosan besétált a házba. Úgy tűnt már valamelyest kijózanodott a friss levegőn és képes volt öneröjéből lefektetni magát.
A lány még hosszasan ült tovább a kerti pad magányában, gondolataiba újra és újra lejátszotta az imént történteket. Bármennyire is tiltakozott józan esze, szíve hangosabb volt annál.
"Holnapra úgy is mindent elfelejt majd! " - gondolta magában bánatosan...
A reggeli tálalásánál most Kató volt szolgálatban, igyekezett teljességgel a munkájára koncentrálni, ami addig jól is ment, míg csak a nagyságos úr és felesége voltak ébren, ám amint késve, ugyan de megjelent az ifjú úr is, egyre szétszortabbá vált Kató is. Nagyon szeretett volna imponálni a férfinak, ám ez valahogy a szokottnál is nehézkesebben ment jelenlétében. Vitézyné meg is jegyezte ügyetlenkedését, amitől a lány helyzete még kínosabbá vált. Néhány szóváltást követően az öreg Vitézynek és feleségének indulniuk kellett. Az ajtóból még sürgette a nagyságos asszony Katót:
Maris, igyekezzél! Hozd a kalapom!
A lány felpakolta a tálcára a maradékot, majd fejét lehajtva, szomorúan Vitézyné után indult. Az ajtónál még hallotta Péter hangját:
Legyen szép napja, kedves kis búzavirág...
Kató még visszatekintett, s látva a férfi kedves tekintetét, egy mosoly jelent meg arcán. A távolból már hallotta is az úrnő korholását, amint zengte a "Maris, hol vagy már" kezdetű "nótáját"...
