5. fejezet
A reggel üde csendjét Mrs.Allen harsány hangja zavarta meg, midőn a ház ajtajában állva sürgette unokahúgát. Úgy döntöttek a reggelt sétával kezdik a birtok körül. Mrs.Allen-nek feltűnt, hogy Rose mennyire szívleli a kis erdőt ahova nap mint nap elsétál, így nehezen, de elhatározta, hogy elkíséri. Bár sosem vonzották az erdei ösvények, ahhoz túlon túl érzékeny volt, jobb szerette a kényelmes rövid sétákat a szép, rendezett parkban, ám annyira nagy volt társaság utáni vágya hogy inkább viselte a kényelmetlenséget, sem hogy még egy napot magányosan töltsön el. Rose jobb szeretett volna egyedül lenni, ám úgy érezte, hogy az utóbbi időben felettébb lekötötte figyelmét a rejtély mi e helyet övezi, így elhanyagolta nagynénje társaságát is melyet szeretett volna jóvá tenni. Indulásokkor még igazított kicsit kalapján, majd elindultak először a parkban körülnézni, megtekinteni a Mr.Miller megrendelése által messzi földről hozatott különleges növényeket. Mrs.Allen nem győzte dicsérni a környéket, bár igazán nem tudta megmondani, hogy mi is tetszik neki, csak folyvást azt harsogta:
Csodás! csodás!- nem gondold drágám?
Rose persze az elején még bőszen válaszolgatott, majd kis idő elteltével csak bólogatott, mert tudta, jól ha nagynénje belekezd egy történetbe, ott jobb szereti a hallgatóságot, mint a kölcsönös beszélgetést. Már egy óra is eltelt mire az erdőhöz értek melyet Mrs.Allen már bizonyára "alig várt" s bár valóban szerette volna megtekinteni a rózsalugast, melyet unokahúga említett, de ismételten rátörő migrénjére hivatkozva (meg látván az erdei ösvény gondozatlanságát) inkább visszakívánkozott a házba. Rose nagyon megértően fogadta nagynénje döntését és nyájasan elbúcsúzott tőle. Mrs.Allen sem erősködött, hogy tartson vele, hiszen tudta jól hogy levelet kapott vőlegényétől Mr.Nortontól és nem akarta zavarni eme fennkölt pillanatban mikor majd beszámolóját olvassa. Mrs.Allen távozásával, Rose megkönnyebbült, sietősre vette lépteit s csak reménykedni tudott, hogy valami vagy valaki várni fogja a rózsalugasnál...
Csalatkoznia kellett, mert se rózsát, se titokzatos lovast nem talált ott, így jobb híján ketteseben maradt Wiliam levelével. A padra leülve, kissé rossz hangulatban kezdte olvasni az írást:
Kedves Rose!
Remélem, jól telnek napjai ama csodálatos helyen, mely oly gazdag történelmi múlttal rendelkezik! Legutóbbi levelében igen szűkszavúan nyilatkozott, csak remélni tudom, hogy rengeteg programja akadályozta önt a gazdagabb élménybeszámoló megírásában. Szüleivel találkoztam a minap Mr.Buttler zenei estjén, s teljes bizonyossággal állíthatom, hogy kedves édesanyja tökéletesen kézben tartja az esküvőnk megszervezést. Mr.Miller pedig biztosított afelől, hogy ön felettébb jól szórakozik és izgatottan várja a napját mikor egybe kelhetünk. Eme jó híreknek örvendek a legjobban! További kellemes időtöltést kívánok önnek.
Mr.Wiliam Norton
Rose egykedvűen tette le maga mellé a levelet, legbelül nem okozott hatalmas elragadtatást vőlegénye beszámolója, főleg hogy szülei tájékoztatásán kívül semmi újat nem mondott. A tény hogy az esküvő legkevésbé sem izgatta, (szülei hiába való igyekezete ellenére) még inkább elkeserítő volt számára. Szándékában állt válaszolni, de hát miről is írhatott volna? Tán a fejében megszülető rejtélyről, vagy a kísértetről kit látni vélt? Mert ezen kívül semmi más nem történt vele a világon, még csak a környéken se kocsikázhatott, mert Mrs.Allen nem szívlelte az efféle csavargásokat, s őt magára hagyni hosszabb időre udvariatlanság lett volna. Rose kezdte sorsát egyre kiábrándítóbbnak látni. Bármennyire is kedvelte Mr.Nortont, valami hiányzott neki, ám maga sem tudta mi lehet az. Csak úgy érezte egy börtönben van, melynek falai láthatatlanok ugyan, de túlon túl erősek, képtelen szabadulni belőle. Nem értette mi történik vele, hisz még sose volt elégedetlen sorsával, ám most valami nagyon feldúlta lelkét... Arcán könnycsepp futott végig, nem tiltakozott ellenne, végre szabadjára engedhette érzéseit, mit eddig soha se tehetett. Gondolatait megzavarva halk neszezés hangjai szűrődtek be a rózsás kapu közeléből. Rose felpattant s szíve a torkában dobogva, remegő hangon szólalt meg:
Tudom, hogy itt van! fedje fel magát azonnal! - átfutott fejében a gondolat hogy tán csak képzelődik, s magában beszél ám érezete mást sugallt, hogy nincs egyedül, bár ötlete se volt hogyan lehet egy kísértetet kényszeríteni, hogy valljon színt, ám jobb ötlete nem lévén ismét felszólította őt.
Jöjjön elő! Tudom, hogy itt van!- ismételte meg újra, ezúttal harsányabban.
A kapu irányába tekintve fényesebben ragyogott az, szíve mely eddig hevesen dobogott egy percre mintha megállt volna, légzését vissza folytván csak állt ott némán s tekintete elveszett a másik tekintetében ki ott volt a rózsalugas díszes kapuja alatt. A pillanat megtorpant, s helyébe az örökkévalóság költözött. A szellem kit a festmény mutatott, most itt állt előtte, némán, délcegen.
Lassú léptekkel indulva a lány felé, ki megbabonázva állott, megsimította könnyáztatta arcát, halovány csókkal vigasztalván őt bánatában. Majd leszakítva egy rózsaszálat átnyújtotta Rose remegő kezébe, tekintetét szinte beleégette Rose szívébe... Majd oly hírtelen, mint hogy érkezett, oly gyors iramban távozott. Nyomában a jól ismert pata dobogás hangjai hallatszottak...
Rose hosszú percekig állt mozdulatlanul. Érzelmei viharként tomboltak, vágyai egy új és ismeretlenre most megvalósultak, nem gondolkozott, csak érzett. Valamit, mit még sosem, valamit, mit örökké akart érezni, s valamit mi egyszerre volt édes és gyötrelmes.
Észre se vette mily későre jár az idő, az erdei úton hazafelé sétálva szinte lebegett, mosollyal az arcán lépett be a házba, ahol Mrs.Allen aggódó pillantással szemlélte unokahúgát. Majd csakhamar rádöbbent eme furcsa arckifejezés okára:
Nos, látom gyermekem, Mr.Norton felettébb kedveseket írt neked! - mondta hangjában vidámsággal.
Rose-t hirtelen mintha visszarántották volna a földre. Fejébe felötlött a valóság keserű érzése. Legbelül tiltakozott minden ellen mi megzavarhatja ábrándozását, ám jobbnak látta, ha titkolja a rózsalugasban történteket Mrs.Allen előtt, ezért úgy tett, mintha csakugyan vőlegénye levele okán lenne ily boldog. Rövid társalgás után Rose már alig várta, hogy bezárkózhasson szobája magányába és gondolatában újra átélhesse a pillanatot, mikor életében először megízlelte a szerelmet...
