5. fejezet

Elizabet magányosan feküdt hatalmas fa keretes balda hímes ágyában. Amióta áldott állapotban van férje teljesen elhidegült tőle, kiköltözött közös hálójukból és ha teheti kerüli társaságát. Minden földi jóval elhalmozza, igazán nem szenved hiányt semmiben csak épp sosincs vele, újra teljesen belevetette magát az üzleti életbe, vacsorára rendszerint sose ér haza de ami a legfurcsább hogy már szenvedélyének a reggeli lovaglásoknak sem hódol. Elizabet kegyetlenül szenved a rosszullétektől és a lelki sebektől amit az utóbbi időszak eseményei okoztak neki. Minden reggel úgy ébred hogy elhatározza mától ki se fog kelni az ágyból ám úrrá lesz bánatán és nem hagyja el magát. Tudja hogy a benne növekvő gyermeknek szüksége lesz rá és talán neki is ez lesz már az utolsó reménye a boldogságra.

Egy újabb eseménytelen nap után a vacsoraasztalnál ismét egyedül ül. Még mindig émelyeg, így csak keveset bír enni. Átvonul a tágas nappali helységbe belekucorodik a fotelbe nézi a kandallóban pattogó tüzet amint egyre hevesebben és hevesebben ég. Gondolataiba bevillannak emlékképek arról a napról mikor a portrét festette Mr. Belliniről. Akkor látta meg először szemeiben azt a tekintetet ami Hans-ra emlékezette. Bár szavai még távolságtartóak voltak de a szemeiből már nem a ridegség sugárzott. Hogy képes egy ember így megjátszani magát? Nem, ez képtelenség a szem a lélek tükre! - merült el gondolataiban Elizabet. Rátekintett lepellel letakart festő vásznára és újra elöntötték az emlékek. Egyre jobban kínozták az érzelmek úgy érezte nem lesz képes uralkodni magán és hisztérikus állapotban fog nekitámadni Nicholas-nak ezért a hazugságért hogy az érzelmeivel játszott. Hirtelen a bejárati ajtó felől zajt hallott, Mr. Bellini érkezett haza, belépve az előtérbe a kinti hűvös levegő megtöltötte a helységet. Meglepődve tapasztalta hogy felesége még nincs a szobájában ilyen kései órán. Elizabet-et is váratlanul érte a találkozás, nem volt olyan állapotban hogy higgadt tudjon maradni. Mr. Bellini goromba hangon szólt hozzá:

• Maga mit csinál itt ilyen kései órán? Hideg van,tán megakarja betegíteni a gyerekemet?
• Nem voltam még fáradt és nyugodjon meg ha valaki igazán törődik ennek a gyermeknek a sorsával az én vagyok!- jegyezte meg Elizabet cinikusan.

Mr. Bellini olyan dühösen csattant fel, ordított mint aki nem ép elméjű:

• Mit képzel maga? azzal vádol hogy nem gondoskodom megfelelően a gyermekemről? Mit gondol ki fogja neki mind azt biztosítani amire szüksége lesz az életben? Ki biztosítja önnek a kényelmét? tán maga képes lenne erre önerejéből? mert a családját már csak a neve választja el a koldus élettől!

Elizabetből ezek a szavak a félelem helyett csak megvetést váltottak ki az összes férfi irányába. Hans-nak az volt vele a baja hogy túl gazdag, Mr. Bellini meg csórónak tartja, ám őt magát Elizabet Rosselli-t az ő saját értékeit meg semmibe veszik.

• Úgy látja? hát inkább vagyok szegény és élek szegénységben mint ilyen kényelemben boldogtalanul! Nem az én döntésem volt kedves Mr. Bellini hogy a felesége legyek, én csak egy üzleti befektetés voltam a kedves szüleim és az ön részéről!- vágott vissza Elizabet teljesen kikelve magából.
• Igen, valóban, maga csak egy üzlet volt de úgy gondolom elég türelmes voltam önhöz és esélyt is adtam önnek arra hogy ne az utcára kerüljön majd, mert valljuk be maga nem a legjobb áru volt a piacon a hátterével, makacsságával és az éles nyelvével!

Elizabet-ben olyan düh fortyogott amitől az egész teste remegett, ezer meg ezer érve volt amivel megvédheti magát ám hirtelen éles fájdalmat érzett a hasában, amitől összegörnyedt és összeesett a szoba közepén. Nicholas nem habozott, odaugrott feleségéhez és a karjaiba vette.

• Elizabet!Elizabet! Mi van magával? Orvost, hívjanak orvost azonnal!- kiáltozta kétségbeesve.

Elizabet mélyen belenézett Nicholas szemeibe. Újra ott volt az a tekintet ami nem hazudik...

• Maga szeret engem Mr. Bellini...bármennyire is tagadja maga szeret engem...

Azzal elsötétült a világ és Elizabet elvesztette az eszméletét.

Órák teltek el, már hajnalra járt az idő. Mr. Bellini Elizabet ágya mellett ült és mozdulatlanul meredt maga elé. Elizabet ébredezni kezdett, szépen lassan kezdetek visszatérni az emlékei az utolsó percekről mielőtt elájult. Nicholasre nézett, sose látta még ilyen meggyötörtnek, szinte csak árnyéka volt önmagának.

• Hogy van a baba?- kérdezte Elizabet kétségbeesve

Nicholas megkönnyebbült hogy felesége végre magához tért.

• Jól van... sajnos... - válaszolta
• Mi az hogy sajnos? hogy mondhat ilyet?

Nicholas lehajtotta fejét:

• Nem kellett volna ezt tennem magával, nem magát kellett volna választanom. Tönkre tettem az életét ezzel a terhességgel és mind ezt a vagyonom biztonságáért. Annyi hölgy belement volna egy ilyen alkuba, de maga más!magában annyi szeretet van amitől még engem is összezavart! Világ életemben a halálra készültem, elfogadtam sorsomat erre jött ön és én most már élni akarok!Érti Elizabet? Élni, magával és a gyermekünkkel, mert belegondolni se tudok abba hogy ne láthassam önt minden egyes nap minden órájában!

Azzal a kevély és büszke Mr. Nicholas Bellini tenyerébe fektette arcát és sírt... sírt úgy mint ahogy férfi nem tenné.

Elizabet óvatosan felült ágyában, közelebb húzódott férjéhez és átölelte őt.

• Ne taszítson el Nicholas, kérem! - mondta Elizabet lágyan- tisztában vagyok vele mit vállalok, tudom hogy rettenetes fájdalom lesz elveszteni önt de azokon a napokon amikor a legjobban fáj nekem ott lesznek az emlékeim önről és nem mehet el ön sem erről a világról úgy hogy boldogtalan, mert az életét becsülni kell még ha önnek kevesebb idő is jutott de akkor se szabad eldobni magától azt a kevés kis boldogságot ami most megadatott,mert ez ajándék!

Nicholas átölelte feleségét és úgy zokogtak. Ez volt az utolsó hogy Mr. Bellini betegségét szóba hozták, mostantól minden egyes napot ajándéknak tekintettek.