4. fejezet

A reggel viharosan indult Derbyshire- ben, Rose-t az ég zengése keltette mély álmából. Ablakán kitekintve nyugtázta, hogy csupán kisebb felhő okozza, eme időjárást s nem fogja ellehetetleníteni napi sétáját. Csodálattal nézte a távoldó viharfelhőkkel harcot vívó napfény különös hangulatát, az esőcseppek fényesen csillogva hullottak a földre. Még órákat elidőzött volna ablakánál állva ám megígérte Mrs.Allen-nek hogy nem időzik soká, a reggeli készülődéssel mert vendég várható délelőttre a szomszédos birtokon vendégeskedő Mr.Collins személyében, aki egy dúsgazdag ám igen érett korú köztiszteletben álló személy. Ha Rose nem járna jegyben Mr.Norton-al, bizonyára Mrs.Allen szándékában állna jó színben feltűntetni előtte unokahúgát miután a megözvegyült Mr.Collins igen jó partinak számított vagyonát és várhatóan rövid hátralévő idejének tekintetében.

Vendégük megérkezése előtt Mrs.Allen lázas igyekezettel rendezgette a szalont, hogy méltó módon fogadhassa vendégét, s ámbár talán nem is az úr kiléte adott okot eme izgatottságára, mind inkább a tény hogy végre történik valami, ugyanis mióta megérkeztek folyton folyvást próbált valamiféle elfoglaltságot találni önmagának, de kísérletei minduntalan kudarcba fulladtak. Rose valamelyest nyugodtabb volt, inkább azt figyelte, mikor lenne egy alkalmas pillanata arra, hogy házvezetőnőjükkel beszédbe elegyedhessen a ház múltjával kapcsolatban. Be kellett, hogy lássa, erre addig nem lesz lehetősége, míg a vendégük látogatásán túl nem lesznek. Mr.Collins az ígért időre, pontosan érkezett mely már sokat elárult személyiségéről. Nyájasan köszöntötte vendéglátóit, s a szalonban helyet foglalva élénk társalgás kezdődött az idevezető útjáról, időjárásról és az ismerősök kitárgyalásáról. Az érdekessége hogy eme eszmecsere szinte csak Mrs.Allen beszámolóiról szólt, mivel Mr.Collins nem volt túl bőbeszédű ember. Ráncos arcán az érzelmek legkevesebb jelét sem lehetett felfedezni, vélhetően gondolatai máshova kalandoztak eme felettébb egyoldalú társalgás közepette. Majd kis idő elteltével éles témaváltással szakította félbe Mrs.Allent:

• Nagyon ízlésesen alakította át Mr.Miller a házat, rá se ismernék, ha nem tudnám, hogy ez a volt Montgomery ház.

Rose figyelmét felkeltette mondatával.

• Tán járt már itt előtte is?- kérdezte, hangjában leplezett izgatottsággal.

• Igen, volt szerencsém ismerni Mr.Frank Montgomery-t, felettébb érdekes ember volt!

• Ezt hogy érti?- faggatózott tovább Rose.

• Nos, nagyon sokrétű érdeklődési köre volt, gyakran utazgatott.

Rose tudta, hogy megtalálta a megfelelő embert, aki talán informálni tudná őt, ám bizonytalan volt benne hogy hogy kérdezhetne rá a festményre, ami a birtokában van. Igyekeznie kellett, mert Mrs.Allen nem sokáig bírta mások társalgását szó nélkül hagyni.

• És a családja is ilyen izgalmas életet élt?

• Nem mondanám, felesége és gyermeke szívesebben töltötte itt idejük jó részét, kerülték a nagy társaságot. Mrs. Montgomery felettébb nagy gondot fordított a kert gondozására, igen kifinomult ízlése volt a dologhoz.

Rose-nak eszébe jutott a hölgy a portéról, az elmondottak alapján illene rá az említett tulajdonság.

• És mi vitte mégis rá, hogy eladja kedvelt házát?

• Mrs.Montgomery sajnálatos korai halálával Mr.Montgomery jelentős adósságot halmozott fel s mivel ő maga nem kötődött az épülethez, jobbnak látta megválni tőle. Fiával, idejük nagy részét a városban töltötték, így kihasználatlanná vált - felelte Mr.Collins egykedvűen.

Rose csalódott volt kissé, sokkal fennköltebb történetre vágyott volna. Ám a rideg valósággal találta szembe magát. Innentől már Mrs.Allen vette át a szót, ki már alig várta az alkalmat, hogy ismét ő társaloghasson.

Mr. Collins nem időzött soká, sürgető teendőire hivatkozva rögvest távozott. Mrs.Allen csalódott volt, ugyan de hamarosan a lányától érkezett levelének örvendezett.

Rose egykedvűen indult sétálni, úgy érezte, hogy fantáziája túlon túl elragadta, mikor rejtélyt sejtett a festmények mögött. Úgy határozott nem foglalkozik többé az üggyel és inkább megpróbál nagyobb érdeklődéssel lenni közelgő esküvője iránt.

Az erdőbe érve nem vette észre a közelgő vihart, csak egy mély morajlás jelezte jöttét, s a hirtelenjében támadt szél igencsak meglepte Rose-t. Sietősen visszafordulni készült mikor váratlanul a közeli fába csapódott egy villám irdatlan nagy robajjal. Rose kétségbeesve futott volna ki az erdőből ám a viharos szél tombolása és a szakadó eső együttes ereje hátráltatta menekülésében. Egy rossz lépés következtében Rose a földre zuhant s egy pillanatra elvesztette eszméletét. Néhány pillanat múlva kinyitotta szemeit s elmosódva egy ismerős férfi tekintetét vélte felfedezni... egy tekintetet a festményről mely annyira megbabonázta Rose-t... Majd ismét elájult.

Mikor legközelebb magához tért, a rózsalugasban találta magát a padon fekve, mellette egy szál rózsával. A viharnak nyoma sem volt már, s Rose azt se tudta hogyan kerülhetett oda vagy, hogy meddig volt eszméletlen. Aztán váratlanul felsejlett emlékeiben az utolsó dolog, amit látott, az a barna szempár a festményről... Rose ijedten ugrott fel és futott, ahogy csak a lába bírta! Hiába nem övezik tragédiák ezt a helyet, ő akkor is egy szellemet vélt látni, ezt már bizonyosan érezte...

Megérkezvén Mrs.Allen riadt arccal fogadta:

-Jaj, kedvesem! Csak hogy megjött, már nagyon aggódtam! borzaztó volt ez a vihar, csak úgy tombolt! Hogy van, nem esett baja? Önért küldtem a lovász fiút, megtalálta?- zúdította kérdései sorát Rose-ra.

- Jól vagyok, köszönöm! Szerencsére nem esett bajom, csak alaposan megáztam...

Rose elbizonytalanodott megmentője kilétében:

• A lovászfiúnak tán barna szemei vannak?- kérdezte kíváncsian

• Jaj, édes lányom, mit számít annak a szeme színe, mikor te életveszélyben voltál? -kérdezett vissza Mrs.Allen megrökönyödve-, de ha ennyire érdekel a dolog, akkor bizton állíthatom, hogy olyan világos kék, mit ritkán lát az ember. Nem szokásom a cselédek szem színét vizsgálgatni, ám ez rögtön a megérkezésünkkor feltűnt!

Rose nem kívánt több hozzászólást fűzni a dologhoz, átázott ruházatára hivatkozva nyomban a szobájába távozott.

Szekrényéből elővette a titokzatos portrét és most már biztosra vette, ezt a tekintetet látta ma az erdőben... megmentője arcát.

Azon az estén nem jött álom a szemére, folyton folyvást az erdőben történteken gondolkozott. Jól eső melegség töltötte el szívét, valahányszor csak eszébe jutott megmentője és a rózsák, miket ott hagyott neki. Megmagyarázhatatlan vonzalmát az illető iránt ki tán egy kísértet, igencsak bolond dolognak vélte ám hiába minden ellenkezésé, menthetetlenül gyengéd érzéseket kezdett táplálni irányába.