4. fejezet

Hangos kopogtatás hangja hallatszott a Bellini kastély robosztus ajtaján. Megérkezett Mrs. Bellini tanítója egy ismert festő. Az eltelt idő alatt mióta Elizabet elhagyta otthonát, végre annyi időt tölthetett szenvedélyével amennyit csak kívánt. Mr. Bellini támogatta fejlődését a festészet terén és folyamatosan gyarapította könyvtárát, feleségének tetsző könyvekkel. Nicholas Bellini egy úriember volt. Nem zaklatta feleségét, időt adott neki hogy feldolgozza a csalódást mit ez a házasság okozott neki. Ám időből egyre kevesebb volt, Mr. Bellini állapota romlani kezdett. Gyakran kínozták rosszul létek melyeket hősiesen viselt. Sosem panaszkodott. Beletörődött sorsába amit már kora gyermekkora óta tudott. Nem voltak vágyai, nem voltak gyengéd érzelmei csak az üzleti élet foglakoztatta, abban viszont rendkívül sikeres volt. Egy este Elizabet tanúja volt férje rosszullétének. Bár Nicholas nem akarta hogy így lássa, hevesen tiltakozott felesége bármi féle jó szándékú közeledése ellen, ám Elizabet makacsságát csak most ismerte meg. Bármennyire is ágált ellene, Elizabet nem hagyta magára urát még az jobban nem lett.

Azon az estén mikor Nicholas színt vallott, Elizabet teljesen összetört. Döntenie kellett, vagy elhagyja férjét, aminek komoly következményei lehetnek, mivel a törvény szerint asszony büntetlenül nem hagy hagyja el urát. Vagy belemegy az "üzletbe" és egy érzelmek nélküli kapcsolatba szül gyermeket akit vagy tisztességesen felnevel, vagy nagykorúként elhagyja és keresi a saját boldogságát. Miután Hans-t elvesztette mégis milyen boldogság várna rá? kavarogtak fejében a gondolatok, csapdában érezte magát.

Ahogy telt az idő, Elizabet egyre többet festett, nagyobbnál nagyobb művészektől tanulhatott. Az arisztokraták világában kinézték őt, folyton sugdolóztak a háta mögött, miszerint túl sok időt tölt művész emberek társaságában és túl keveset a férjével. Mr. Bellinit nem érdekelték az efféle gúnyos megjegyzések. Egy reggel mikor hazatért a szokott lovaglásából, Elizabetet épp a tágas nappaliban találta festővászna előtt ülve. Udvariasan köszöntötte és már indult volna tovább mikor felesége utána szólt:

• Nicholas, szeretnék festeni önről egy portrét.

Mr. Bellini nem szerette ha róla készítenek portrékat, így illedelmesen visszautasította.

• Kérem Nicholas! szeretném ha majd a gyermeke is láthatná hogy milyen volt az édesapja.

Nicholas beteg szíve hevesebben vert. Hát beleegyezett felesége az üzleti ajánlatába. Nem hagyja el őt. Szó nélkül leült és hagyta hogy Elizabet megigazgassa ruháját. A kandalló pattogó tüzének hangja ritmusra ropogott, sejtelmes fények töltötték meg a szobát. Míg Elizabet festett, Nicholas-nak volt alkalma hosszasan elidőzni a lány tekintetében. Igazán szép teremtés gondolta magában... túl szép...ekkor elkezdett mocorogni, mint akinek már elege van a mozdulatlan ücsörgésből, de igazából csak a fejében lévő gondolatokat akarta elfelejteni. Elizabet mosolyogva türelemre intette. Néhány óra elteltével már ott is volt Mr. Nicholas Bellini félkész portréja. Elizabet különös képessége volt, hogy a festményeiben még az emberek személyiségét is át tudta adni.

Aznap rendhagyó módon Mr. Bellininek nem volt kedve üzleti ügyeket intézni. Jobban vágyott Elizabet társaságára mint hogy azt magának megengedhette volna. Végül nem harcolt maga ellen, inkább invitálta feleségét hogy menjenek el sétálni a birtokon. Azzal magyarázta ezt a meghívást hogy jobb lesz ha Elizabet is tisztában lesz birtoka határaival mert egy ideig majd neki kell gondoskodnia róla. A valóság viszont az volt, hogy szeretett volna feleségével időt tölteni. Elizabet örült a meghívásnak, bár cseppet sem érdekelték a vagyonnal kapcsolatos ügyek, de kötelességtudatból foglalkoznia kellett vele.

Ősz vége volt már de az idő igencsak téliesre fordult. Hideg nap volt, a levegőben a kéményekből felszálló tűzifa füstjének illata terjengett. Elizabet és Nicholas hosszan sétáltak a birtokon, közben folyamatosan beszélgettek a Bellini család őseiről, a nagy küzdelmekről hogy megvédjék a vagyont, Nicholas szüleiről és sajnálatos halálukról. Elizabet igyekezett mindent megjegyezni, tudta jól hogy rajta múlik hogy a Bellini család története fenn marad vagy elvész a múlt sűrűjében. Úton a kastély felé Elizabet már teljesen átfagyott, alig érezte kezeit. Nicholas annyira elmerült a történetek mesélésében hogy észre se vette mennyire fázik felesége, csak mikor rápillantott akkor vette észre hogy a lány már vacog.

• Ó, Istenem Elizabet hát maga teljesen át van fagyva!

Gyors mozdulattal levette kabátját és ráterítette reszkető feleségére.

• Kedves öntől Nicholas de azt se szeretném hogy maga megfázzon, vegye vissza kabátját, nincs messze a kastély, kibírom addig!
• Szó se lehet róla, nekem a Maga egészsége fontosabb...- majd félbehagyta mondandóját Nicholas mert érezte hogy átlépett egy határt. Elizabet-et viszont nem érdekelte a férje által felállított szabály, szorosan hozzábújt.
• Ha ennyire makacs kedves férj uram kénytelen leszek én melegen tartani magát, mondta viccelődve Elizabet.

Nicholas érezte hogy itt a vége, elbukott... Minden szigorú szabálya és elve a semmibe foszlott szét. Azon az estén kiderült hogy az érzelmeit még Mr. Nicholas Bellini sem tudja uralni....

A decemberi fagy beköszöntével kopár szürkeségbe burkolózott a táj. Míg az időjárás zordabb arcát mutatta, addig a Bellini kastély melegséggel telt volt. Elizabet asszonyi tehetséggel varázsolt otthont az egykor rideg épületből. Főzni tanult hogy urának kedvében járhasson mikor fáradtan hazatér egy-egy üzleti útjáról. Mesterien tudott rá hatni így rábírta még arra is hogy kevesebb utazást vállaljon és pihenjen többet. Színházba jártak, órákig sétáltak a birtokon vagy egyszerűen csak pihentek egymás karjaiban szótlanul. Elizabet a fellegekben járt, úgy érezte hogy ha kevés időre is de megtalálta a boldogságot. Bár érzése férje iránt más volt mint mikor Hans-t szerette. Nem is tudta igazán hogy mit érez a fiú iránt, volt hogy haragot de olykor megbocsájtást érzett. Majd miután Nicholas-al egymásba szerettek már nem is rágódott ezen, hiszen az a múlt és neki a jelenben kellett élnie, mert a jelen boldogságából kevés jut. Az idő szinte repül ha az ember boldog, és ezt érezte Elizabet is. Nicholas jobban érezte magát, már szinte nem is törtek rá a rosszul létek. Olyan boldog volt mint még életében soha ám legbelül mardosta a lelkiismeret-furdalás. Tudta hogy hibát követett el gyöngeségével hogy hagyta az érzelmeket eluralkodni Elizabet életében.

Egy reggelen Nicholas Bellini ismét lovagolni ment a szokott útvonalon. Mikor a tisztáshoz ért, leszállt lováról és a tó partján álldogálva mélyet szippantott a hideg friss levegőből. Egyik pillanatról a másikra éles fájdalmat érzett karjában. A fájdalom oly erős volt hogy megtántorodott és erőtlen lábai összerogytak alatta. Hosszú percekbe telt mire sikerült összeszednie magát hogy felüljön a lovára. Tudta hogy már nincs sok hátra...

Elizabet aznap máshogy érezte magát. Nem igazán tudta megmagyarázni hogy miért de más volt, s mikor gyanúja beigazolódott gyermeki izgatottsággal várta haza férjét. Mikor Mr. Bellini belépett az ajtón Elizabetnek fel sem tűnt hogy milyen zilált állapotban férje, egyenesen a nyakába vetette magát és szorította mint ha soha se akarná elereszteni őt. Majd a fülébe súgta:

• Gyermeket várok!

Mr. Bellini óvatosan lefejtette nyaka körül felesége karjait, majd egy lépéssel hátrébb állt.

• Ha valóban így van, nem kéne így futkosnia - mondta némi ridegséggel hangjában.

Elizabet-et meglepte ez a válasz, egyáltalán nem így képzelte el.

• Hát ennyire aggódik tán értünk? ne féljen minden rendben, a doktor is mondta hogy makk egészségesek vagyunk és...
• Nem érdekel mit mondott a doktor, nem lehet ilyen felelőtlenül viselkednie egy áldott állapotban lévő asszonynak- csattant fel dühös hangon Mr. Bellini- utasítom a személyzetet, hogy kiemelten foglalkozzanak az ön igényeivel és most kérem, menjen és pihenjen!

Elizabet nem tudta mire vélni ezt a viselkedést urától, egyszerűen nem értette miért lett ismét ilyen rideg fele Nicholas. Borzalmas gondolatok fogalmazódtak meg benne arról hogy a szeretett férjével eltöltött idő tán csak egy színjáték volt hogy mielőbb teherbe essen. Ott azon nyomban szeretett volna meghalni.