3. fejezet
Rose-nak igen csak nehéz volt hallkan közlekedni az ódon lépcsőkön, ám nem adta fel tervét hogy egy izgalmas kaland reményében látogatását tegye a család nyári lakjának nyugati szárnyában. Sajnálta, hogy nem láthatta az egész épületet régi fényében. A lépcső tetején egy hosszú folyosó húzódott melyet a végén levő öreg koszos ablakon át beszűrődő sejtelmes fény világított meg. Robosztus ajtókon át lehetett bejutni három másik helységbe, melyek vélhetően egykor a Montgomery család hálószobái voltak. Rose- on különös izgatottság lett úrrá, bár Wiliam- től kapott könyvében semmiféle utalást nem talált az itt élt család titokzatos múltjáról, mégis hitte, hogy van itt valami, ami felettébb izgalmassá tehetné itt töltött idejét. Az első szobába belépve csalódottan látta, hogy az üres, csak régi pókhálók töltötték ki a teret a hatalmas helység sarkaiban. Nem is időzött tovább, rögvest a mellette álló helységbe sietett. Nyikorgó ajtaját kitárva egy felettébb kellemes hangulatú szobát talált, melynek fokozta báját hatalmas, díszes ablaka s a helység melegségét sugalló világos színű falai. Sajnos a szoba berendezését már nem találta itt sem, s csak elképzelni tudta, hogy mily finom bútorokkal lehetett megtöltve e kedves helység. Utolsó reménye a folyosó végén levő szobában volt, ám az előzőek ürességét tekintve nem számított másra ott sem. Ez a szoba már kisebb mérettel rendelkezett, s fényei messze elmaradtak az előzőhöz képest. Inkább ridegséget árasztott magából, s tán, mint ha a levegő is hűvösebb lett volna mikor Rose belépett. Néhány lomon kívül, itt sem talált semmit. Már éppen csalódottan kisétált volna, mikor a sarokban megpillantott néhány régi festményt a falnak támasztva. Nem nagy "izgalom" ugyan ez Rose számára, de azért ha már itt van, gondolta megtekinti őket. Az első két festmény tájképet ábrázolt, vélhetőleg a Montgomery birtokról mielőtt még Mr.Miller megvette és átalakíttatta volna kertjét. A harmadik, már némileg tetszetősebb volt Rose számára, ez egy portré volt egy igen kifinomultnak tűnő hölgyről, világos kék ruhában, nyakában gyöngysorral. Arca gyengédséged sugárzott, tekintete melegséget árasztott. Rose fantáziájába bevillant, hogy tán e hölgyé lehetett a középső szoba, elképzelte pazar berendezését és az ablaknál ülő hölgyet amint éppen olvas. Álmodozását megszakítva, érdeklődve nézte a következő festményt, ami ismét egy tájkép volt. A legutolsó kép valamelyest kisebb volt a többinél, Rose örömmel nyugtázta, hogy ez is egy portré. Mikor tüzetesebben szemügyre vette szíve hevesebben kezdett dobogni. A kép egy férfi portréja volt, háttérben vörös drapériával, erőt sugárzó alkattal, díszes ruhában. Egy igazi úr képe volt, daliás termetű melynek kevélységét hangsúlyozta sötét hosszú haja és barna szemei. Tekintete szinte megbabonázta Rose-t. Heves igyekezettel próbált rájönni vajon ki portréja lehet, de a festményen nem találta semmi nyomát írásnak. Elhatározta, hogy ki fogja deríteni eme rejtélyes férfi kilétét...
Hallkan leosont a lépcsőről a kezében elrejtett festménnyel, majd egyenesen a szobája felé igyekezett. Gondosan bezárta szekrényébe "szerzeményét" s mielőtt gyanút fognának hosszas távolléte miatt, jobbnak látta, látogatását tenni nénikéjénél.
Mrs. Allen nyúzottsága szemmel látható volt ám ez sem tántorította el attól, hogy beszéljen, s míg ódákat zengett fia leveléről mit a minap küldött, észre sem vette, hogy Rose gondolataiban máshol jár. Folyvást a festményen szereplő alakra gondolt és felettébb kíváncsivá tette az úr kiléte. Mivel nem ismert sok embert a környezetében ezért nem is tudta igazán hogy kitől tudná megtudakolni. Aztán eszébe jutott a szigorú tekintetű házvezetőnőjük, ki már születése óta itt élt. Borsódzott a háta a gondolattól hogy beszéljen vele, ám szerfelett kíváncsivá tette a dolog. Elhatározta, hogy amint módja lesz rá megtudakolja tőle.
A délutáni tea után Rose-nak kedve támadt sétálni egyet szeretett rózsalugasa irányába. Invitálta ugyan Mrs.Allent is, de csak jómodora vitte rá, hogy elhívja magával. Szerencséjére nénikéje még túlon túl fáradtnak érezte magát a sétához, az egész délelőtt tartó fejfájása miatt. Így Rose saját gondolataiba merülve indulhatott útnak. Az erdőt járva maga előtt látta a titokzatos urat a festményről, elképzelte, hogy valaha ő is itt sétálhatott, vagy épp lóháton ülve daliás hercegként vágtatott lován. Mi tagadás Rose fantáziája még a szokottnál is jobban szárnyalt s egyáltalán nem állt szándékában uralkodni képzelő erején. Most kezdte igazán felfedezni magában a szabadság édes érzését, mikor szigorú szabályok és megfelelési kényszerek nélkül töltheti idejét. Visszanézve múltjára, igen nyomasztónak tartotta a minden napi elvárásokat szülei és a társadalom felől. A rózsalugas-t megvilágította a Nap meleg fénye, s már távolról úgy tűnt mintha valami más világ kapuja tárult volna fel az arra járó előtt. Rose-nak átfutott gondolatain hogy tán-e helynek köze lehet ahhoz a finom hölgyhöz a másik portrén. Tán épp az ő kedvelt helye volt. Ám ruhája alapján már elég régen élhetett, de akkor vajon ki gondozhatta ezt a gyönyörűséget? És vajon ki ápolja most? Rose szíve egyre hevesebben kalapált, izgatottság lett úrrá rajta. Tán köze lehet a dolognak ahhoz a rejtélyes lovashoz ki a minap majdnem elgázolta? Belépve a lugas színes virágokkal díszített kapuján még különösebb látvány tárult elé. A padon hol olvasni szokott egy csodaszép vörös rózsaszállat pillantott meg. Végén még látszott a vágás helye, mely bizonyosságul szolgált Rose számára hogy az biz nem magától hullott oda! Érezte, hogy annak a szál virágnak mondanivalója van számára...de vajon ki és miért tette oda? Ekkor hangos pata dobogás távolodó hangja ütötte meg a fülét, melytől összerezzent. Rose egy rejtélyes kapcsolatot sejtett a képek, a rózsalugas és a padon hagyott rózsaszál között, mely arra sarkalta, hogy jobban elmerüljön ebben a misztikumokkal telt hely szellemében.
