3. fejezet

Forró augusztusi nap volt. Elizabet idegesen nézegette magát szobája tükrében. Fehér hosszú selyemruhája a legdrágább anyagból készült, gyöngy berakással díszített mellrésszel. El kellett ismernie hogy ez tényleg csodaszép ruha. Egyvalami becsülendő volt Mr. Belliniben, ha Elizabetről volt szó, nem sajnálta a pénzt. Mindenből a legjobb és legszebbet választhatta. Ám a lány ettől még cseppet sem volt boldog... Egyszerűen csak túl akart lenni az egészen. Szerencsére Nicholas se ragaszkodott a nagy felhajtáshoz, ami ugyan elvárható lett volna de Elizabet még a gondolatától is viszolygott hogy az arisztokraták krémje majd róluk pletykáljon az egész ceremónia alatt.

Az esküvő a helyi kápolnában volt tartva, nagyon megható lett volna ám Elizabet semmire nem emlékezett belőle mivel folyamatosan a könnyeivel küszködött. Végig az motoszkált az agyában hogy most Hans-nak kellene itt állnia mellette. Erős kísértést érzett, hogy földhöz vágja csokrát és elfusson egyenesen a kovácsműhelyig, kedvese karjaiba. Ez az érzés egyre erősebb és erősebb volt mikor aztán a pap így szólt:

• ...és most csókolja meg a menyasszonyt!

A csók...Elizabet- nek itt mindenki szeme láttára kell először megcsókolnia ezt az idegent...

Nicholas határozott mozdulattal épp hogy csak megérintette száját már vége is szakadt a dolognak. Elizabet megkönnyebbült, túl volt a nehezén, az urak meg mind bevették ezt a sallangot.

A Bellini birtok több mérföldre volt szeretett otthonától de a lány nem bánta,pont erre volt szüksége. Távol mindentől és mindenkitől. Csak mérhetetlen haragot érzett szívében szülei iránt mert beletaszították ebbe a házasságba. Hans-ra nem tudott haragudni, hogy is tehette volna hisz minden egyes szava igaz volt...bántó de igaz... A hosszú út ellenére nem sokat beszélgettek az ifjú házasok. Az elején még Mr. Bellini feltett Elizának néhány udvarias kérdést de nem vitte túlzásba az ismerkedést. Kora hajnal volt mikor megérkeztek a birtokra. A hatalmas kastély tornyai már messziről látszódtak. Pazar volt, rendezett még a fűszállak is katonás sorrendben álltak. Elizabetből viszont csak ellenszenvet váltott ki, olyan természetellenesnek látta az egészet. Mikor kiszálltak a lovas kocsiból szolgálók álltak sorfalat és illedelmesen köszöntötték a ház új úrnőjét. Elizabet mindennél jobban irigyelte a cselédeket, akiknek nem szabják meg hogy kivel éljék le az életük, csak teszik a dolguk de munkájuk végeztével szerelmükkel tölthetik idejüket.

A kastély belseje ha lehet még pompázatosabb volt mint kívülről. Barátságos hangulata volt a besütő ébredező Nap fényében, ám mégis jól érezhető volt üressége.

• Maria, mutassa meg Mrs. Bellini szobáját kérem!

Elizabet először nem is figyelt, még új volt neki ez a név. Aztán meg elcsodálkozott hogy külön szobát kap mintha csak valamiféle vendégségben lenne itt. Mr. Bellini udvariasan meghajolt majd kellemes pihenést kívánt. Volt is mit kipihenni ám az álom nehezen jött Elizabet szemére.

Hosszas forgolódás után végül elaludt, ám végig rémálmok gyötörték. Már jócskán fenn járt a Nap amikor Elizabet végre kiszakadhatott szörnyű álomképei fogságából. Felöltözött, haját szépre fésülte majd szobájába kilépve elcsodálkozott a kastély robosztus méretein. Furcsán érezte magát az ő házuk ehhez képest egérlyuknak tűnt. Lesétált a széles lépcsőn és feszülten keresgélt valakit aki szóba állna vele. Egy szolgáló lépett elé, illendően meghajolva mondta:

• Jó reggelt Mrs. Bellini! kívánja most elfogyasztani a reggelijét?

Elizabet már igencsak megéhezett hiszen napok óta alig bírt enni annyira ideges volt az esküvő miatt.

• Igen,köszönöm- felelte kedvesen mosolyogva- és Mr. Bellini felébredt már?
• Az úr egy órája kilovagolt a birtokra, üzente hogy érezze magát otthon, majd az ebédnél csatlakozik önhöz.

Elizabet először megkönnyebbült hogy nem kell udvarias társalgást folytatni férjével reggeli közben na meg nem kell teljesítenie egyéb házastársi kötelességét de aztán sértettség lett úrrá rajta, hiszen lassan egy napja házasok és az urát még nem is nagyon látta. Egyre jobban nem értette, hogy mi folyik körülötte...

Már jócskán elmúlt dél mikor Mr. Bellini belépett az ajtón. Elizabet a nappali ablakán kémlelt ki, gondolatban messze járt. Férje udvariasan köszöntötte:

• Kedves Elizabet, örülök hogy látom!remélem jól telt a délelőttje.
• Köszönöm, igen jól, bár hiányoltam a társaságát a reggelinél- mondta a lány kedvesen, ám legbelül fortyogott a dühtől.
• Igazán sajnálom, hogy nem lehettem itt, de tudja kora reggel mindig kilovagolok a birtokra. Ám ha megfelel magának ebéd után szívesen körbevezetem önt a kastélyban.

Elizabet dühe kezdett csillapodni ugyan de egyre jobban zavarta az a ridegség ami a férjéből áradt. Olyan érzése volt mintha kerülné őt, mintha csak egy megtűrt személy lenne a háznál.

De akkor miért vette feleségül ha ennyire nem szívleli őt?

Az étel fenséges volt, talán még a királyok sem esznek ily sok finomságot mit a szakács készített nekik. Az ebéd elköltése után Nicholas körbevezette Elizabetet a kastélyban. Igaz hogy óriás mérete ijesztő volt a lány számára ám amikor beléptek a hatalmas könyvtárszobába akkor a szája is tátva maradt! Rengeteg értékes gyűjtemény volt ott, minden tudományból. Elizabet teljesen kikelve magából úgy viselkedett mint egy gyermek karácsonykor. Egyik polctól a másikig szaladt és megállás nélkül olvasgatta a számára kedves írok nevét. Nicholas hosszasan nézte a lányt. Ilyen boldogságot csak akkor látott rajta mikor először megpillantotta a bálon. Elizabet talált festészetről szóló könyveket is, mohón lapozgatta őket, úgy mintha minden tudást azonnal a fejébe akarna szippantani.

• Úgy hallottam kedveli a festészetet és hogy ön is szívesen űzi - mondta Mr. Bellini

Elizabet meglepődött ura tájékozottságán, nem gondolta volna hogy érdekli őt bármi is ami vele kapcsolatos.

• Igen, gyerekkorom óta ez volt ami a legnagyobb örömet okozta számomra. Persze az olvasás mellett. Ám szüleim hasztalannak tartották hogy ennyi időt töltsek vele, szerintük a latin nyelv tanulás és az etikett órák sokkal fontosabbak voltak főleg az én esetemben.
• Értem. Nos ha az olvasás örömet okoz az ön számár kérem rendelkezzék könyvtáram összes könyvével. Sajnos nekem halaszthatatlan üzleti ügyeim miatt most távoznom kell, de biztosíthatom hogy vacsorára visszaérkezem.

Elizabet nézte a távolodó férjét és közben azon gondolkozott hogy minek van ő ott. Rendkívül udvarias volt vele Mr. Bellini de ez a hűvös magatartása egyre jobban zavarta. Talán külsejében talál kivetni valót, azért ennyire távolságtartó? Úgy döntött, ma a vacsorához igen csinosan fog felöltözni...

Eljött az este, szeptemberhez képest nagyon kellemes meleg volt, a csillagok fényesen ragyogtak az égbolton. Elizabet lázasan készülődött a vacsorához, maga se értette miért de szép akart lenni. Bár a gondolatától is irtózott hogy Mr. Bellini akár csak hozzá érjen de önérzetét sértette hogy férje ennyire távolságtartó és nem látja azt a szemében mint amit Hans-nál látott. Igen Hans...vajon mi lehet most vele?mit érezhet most iránta? tán már túl is lépett rajta és eljegyzett valaki mást?- kavarogtak fejében a gondolatok. Egyik percben haragudott magára hogy tetszeni szeretne Nicholasnak, a másikban meg haragudott Hans-ra amiért nem harcolt érte.

Elindult lefelé a kanyargós lépcsőn, szíve a torkában dobogott. Elképzelte, ahogy majd belép az ebédlő ajtaján és Nicholas rátekint és szemében megpillantja azt a amit Hans szemeiben vélt felfedezni. Ám mikor megérkezett a vacsorához az asztalnál nem ült senki, csak egy teríték volt odakészítve. Elizabeth a szolgálóra pillantott és hangjában izgatottsággal érdeklődödött Mr. Belliniről.

• Az úr kérte hogy adjam át üzenetét, sajnos üzleti ügyei intézése tovább tartott mint tervezte így nem érkezik haza vacsorára, de kívánja hogy legyen szép estéje.

Elizabet szemeiben könnycseppek gyülekeztek, egyszerre volt dühös és csalódott. Úgy érezte hogy az ura valamiféle gonosz tréfát űz vele. Leült az asztlhoz és magányosan elfogyasztotta vacsoráját. Bár étvágya már nem nagyon volt ezek után.

Reggel madárdalra ébredt, a Nap fényesen ragyogott mintha örök nyár akarna lenni így az őszben. Elizabet máskor örült ha ilyen ragyogó reggelre ébredt ám most ez se tudta jó kedvre deríteni. Dühös volt a tegnap este miatt. Bolondnak érezte magát hogy azt hitte hogy ilyen érzéketlen embert majd el tud bűvölni a külsejével. Úgy döntött most már nem hagyja annyiban a dolgot, finomkodás és udvarias társalgás helyett rákérdez férje szándékára.

Felöltözött és mérgesen tárta ki ajtaját, de mielőtt kiléphetett volna ott állt előtte egy nagy tárgy letakarva lepedővel, rátűzve egy üzenettel. Leszedte a papírt és olvasni kezdte.

"Kedves Elizabet!

Remélem örömét leli eme csekélységben és széppé teszi napját!

Tisztelettel: Nicholas Bellini"

A lány izgatottan húzta le a lepelt s hirtelen egy hatalmas festővászon bukkant elő minden kellékével együtt. Elizabet ugrált örömében, végre lesz valami öröme még az életben. Mást se fog csinálni csak festeni! Azon nyomban indult is hogy köszönetet mondjon Nicholasnak.

Férje éppen a reggeli lovaglásán volt így Elizabet nem habozott sokáig, már vitte is a vásznat meg az ecseteket és kiült a kastély előtti parkba festeni. Olyan érzése volt mintha évek teltek volna el szenvedélye nélkül, hatalmas átéléssel keverte ki a színeket, szenvedéllyel alkotta a papírra a természet mesés színeit. Annyira elmerült a munkában hogy észre se vette mikor Nicholas megérkezett. Érdeklődve figyelte a lányt ahogy fest. Halk léptekkel odasétált hozzá és komoly arcal figyelte a vásznat.

• Ez igen szép alkotás Elizabet!- szólalt meg váratlanul a lány háta mögött. Annyira megijesztette a munkájában elmélyült feleségét hogy az nyomban magára borította vizes tálját, ruháját ezzel alaposan összepiszkítva.
• Nagyon sajnálom hogy megijesztettem- mondta aggodalmas hangon Nicholas- kérem bocsásson meg, csak nagyon megtetszett a festménye!

Elizabet mentegetőzött:

• Nem történt semmi baj, én voltam a figyelmetlen! Valóban úgy gondolja hogy jó lett?
• Igen, úgy látom önnek rendkívüli érzéke van a színekhez, mindenképpen azt tanácsolnám hogy tanuljon, mert igen tehetséges.

Elisabet Roselli még sosem kapott ennyire őszinte bókot egyetlen festményére sem. Mi tagadás, talán Mr. Bellinitől még jobban is esett mint ha az édesanyjától hallotta volna.

Megvolt a közös pont Nicholas és Elizabet között, a művészet, de vajon ez elég egy házasságban?

Teltek a napok, Elizabet férje távol létében csak festett és olvasott. Nagyon élvezte ezt a szabdságot de szíve mélyén azt érezte hogy ez így nem helyes... a férjével még egyetlen éjszakát sem töltöttek el együtt pedig már lassan egy hónapja házasok. Nagyon jól elbeszélgetnek egy-egy ebéd vagy vacsora alkalmával ám ezen kívül nem mutat irányában semmilyen közeledést. Egyre jobban kezdett elmenni az önbizalma, biztos volt benne hogy vele lehet valami baj.

Egy este egy kellemesen eltöltött vacsora után Mr. Bellini felállt az asztaltól és illedelmesen elköszönt mint mindig. Majd éppen indult volna szobájában mikor váratlanul Elizabet szólalt meg:

• De miért én?

Nicholas meglepett tekinettel nézett feleségére.

• Ezt hogy érti?
• Miért engem választott hogy ha nem is vagyok kedvére való?

Mr. Bellini arca elkomorult, fejét lehajtva mondta:

• Nem arról van szó hogy nem lenne kedvemre való...nagyon is...de.. Igaza van, talán jobb lett volna még az elején tisztáznom a szándékaim. Joga van hozzá hogy tudja mi volt a célom a nősüléssel.

Bizonyára tudja, hogy családom és rokonságom nincsen már, így a rám hagyott és azóta is gondosan őrzött vagyonom egyedül az én felelősségem. Sajnos egy velem született szívbetegség miatt az orvosaim nem sok időt adtak nekem, így várhatóan már fiatalon el fogok távozni az élők sorából. Ezért mindenképpen biztosítanom kell az utódlást, hogy családom nehezen szerzett vagyona biztonságban legyen. Természetesen megfizetném ezt a szívességet, önnek élete végéig nem lennének anyagi problémái és tovább nevelhetné a gyermeket itt a kastélyban. Amennyiben gyermekem nagykorúvá válik ön szabadon férjhez mehet, erre a célra biztosítva lesz önnek egy rezidencia valahol másutt. Hibát követtem el hogy ezt nem közöltem önnel már házasságkötésünkkor, mert akkor talán elkerülhető lett volna hogy hiú ábrándba éljen miszerint ebben a házasságban mély érzelmek is kialakulhatnak. Sajnálom hogy ha viselkedésemmel félrevezettem önt de úgy gondolom sem önnek sem nekem nem kellene ezt a dolgot bonyolítani holmi gyengéd érzelmekkel, mert halálommal csak fájdalmat okoznék önnek. Bízom benne hogy egyet ért velem.

Elizabetel forgott a világ...hát ennyi lenne?csak ennyi? egy üzlet? visszhangzottak fejében a szavak: "utódlás" , " hiú ábránd" , "halál" . Hát ezért lett elszakítva igaz szerelmétől? Döbbenetében megszólalni sem bírt, nehezen tudott uralkodni magán hogy ne rohanjon fel a szobájába.

Elgyötört hangon kérdezte:

• De miért én?
• Mert maga nem olyan mint a többi,maga egy erős nő és bizonyos vagyok benne hogy képes lesz gyermekemet apa nélkül is megfelelően felnevelni.

Mély morajlás hangja hallatszott a távolból, az égen villámok cikáztak az eső zuhogott, mintha éppen most készülne elmosni Elizabet álmait.