20. fejezet

Egy hét elteltével, a kis Nicholas megerősödött már annyira hogy felkelhessen. Étvágya lassan visszatért, de még gyakorta kimerült volt. Édesanyja végig figyelemmel kísérte gyermeke gyógyulását, nem hagyta magára egy percre sem! Egy reggel, sürgönyt kapott melyben igen fontos elintézendő dolgára hívták fel figyelmét birtokai ügyével kapcsolatban, s melyek nem tűrnek halasztást. Elizabetnek nem állt szándékában itt hagyni gyermekét, de be kellett, hogy lássa, az ügy tényleg nem tűr további halasztást, viszont fia még túl gyönge egy ekkora út megtételéhez. Nehéz szívvel, ugyan de el kellett, hogy váljanak még egy kis időre...

Ismét útra kelt, de ezúttal lelkének teljes megnyugvásával, a tudattal, hogy élete eztán gyökeres fordulatot vesz és a balsors már nem kínozza tovább. A hosszú kocsiút alatt megcsodálta ismét a tájat, mely most tán nem a legszebb arcát mutatta ugyan, mégis Elizabetnek nagyon is kedvére való volt. Felsejlett a gondolat hogy a hír mit Mr.Russoval megosztani kíván, mélyen el fogja őt szomorítani ám igyekezett ezzel a legcsekélyebb mértékben foglalkozni. Túláradó boldogságát akarta élvezni, mit már oly régen érzett. Amikor begördült lovaskocsija a Bellini ház elé, furcsa érzések kavarogtak benne. Idegennek érezte otthonát, robosztus falait, rideg környezetét melyet akaratlanul is Hans Romano házához hasonlított. Mr.Bellininek viszont fontos volt minden mit a családja hagyományozott rá, így Elizabetnek elsődleges feladata volt ezeknek a birtokoknak a megőrzése, hogy majdan fiúk örökségévé váljon. Megérkezése után hosszasan sétálgatott a birtokon hogy felmérje annak minden zugát, lássa a tenni valókat, mit majd a tavasszal el kell végeztetnie. Miután sorra vette teendőit elindult a városba hivatalos ügyeinek intézésre. Igen csak elfáradt mire mindennel végzett, hirtelen távozása és kései visszatérése okán rengeteg intézni valója akadt még. Estefelé tért vissza a birtokra már jócskán elmúlt vacsoraidő. Belépve a házba az asztalon megpillantott három névjegyet, azokét kik az idő alatt jártak nála, míg távol volt. Rosszalló pillantást vetett rájuk, tudta, hogy ezek az emberek mind azért jöttek, hogy velük társalogjék, szórakoztassák egymást, ám Elizabet-nek már nem volt hozzá ereje hogy még megjelenjen majd különböző éjszakába nyúló esteken, vendégeskedésen. Aznap este vacsora nélkül, fáradtan tért nyugovóra, lelkében készülve a következő nap megpróbáltatásaira. A reggel hamar érte, mély álmából nehézkesen ébredve próbált erőt venni magán. Csodálta Mr. Bellini képességét, hogy beteg szívével is ily jól el tudta látni feladatait, bizonyára számára is megterhelő lehetett, de viselte kevélyen. A reggeli bőséges volt, melyet Elizabet szakácsnőjének köszönhetett, ki szívén viselte úrnője egészségét és folyvást aggódott soványsága miatt. Már éppen indulni készült, mikor látogatója érkezett. Elizabetet nem tette boldoggá hogy feltartják, valószínűleg kibúvót is keresett volna, ha nem éppen Mr.Russo lett volna a váratlan vendége. Úgy érezte tartozik neki annyival, hogy legalább nyájasan fogadja és pár szót váltson vele, mielőtt elmegy sürgető ügyeit intézni. Döntését Mr. Hans Romanoval kapcsolatos házasságáról, nem kívánta ily sietősen megosztani, egy ilyen súlyú beszélgetéshez megfelelőbb alkalomra volt szüksége. Mr.Russo a szalonban várta Elizabet érkeztét. A pillanat mikor viszont látták egymást, más volt mint azt Elizabet elképzelte, határozottsága kissé alábbhagyott Mr.Russo rideg barna szemeit látván, kiben szeretett Nicholas-át vélte felfedezni. Tudta jól, hogy eme hasonlóság csak az ördög műve lehet, hisz adott mellé valakit, aki olyan mint Mr.Bellini de mégsem ő! S bár külseje oly szép vonású, de lelke más. Mert Nicholas Bellini egyedi volt, s nincs az az utánzat ki felérhetne vele Elizabet szívében. Eme gondolatok során látta maga előtt Elizabet a szomorú sorsát Mr.Russo mellett, kiben házasságuk minden percében Mr.Bellinit keresné, s csalódottságában folyton folyvást emésztené a bánat. Bármennyire is szívlelte Mr.Fernando Russot, nem a saját értékei miatt kedvelte, s milyen férj lenne az ki egy elhunyt szerelmének árnyékában tudna élni?

Mr.Russo mély meghajlással köszöntötte a szobába belépő Elizabetet.

Kedves, Mr.Russo, mily kellemes önt újra látni!- üdvözölte a férfit nyájasan Elizabet.

Magam is szerfelett boldog vagyok, hogy viszont láthatom önt kedves Mrs.Bellini!

Restellem, hogy nem látogattam meg önt előbb, csak tudja oly halaszthatatlan ügyeim voltak melyeket rögvest el kellett intéznem, ám remélem nem sértettem meg késlekedésemmel!- mentegetőzött Elizabet.

Belátom, minden egyes nap vártam érkezését, de tudatában vagyok feladatai súlyával így nincs okom önt hibáztatni késleltetett találkozásunk miatt!

Maga nagyon megértő, mint mindig Mr.Russo! s hogy hálámat kifejezzem, esetleg a délután megfelelő lenne önnek egy közös lovaglásra az erdőben? mert sajnálatos módon időm most is oly kevés és mondanivalóm meg sok lenne az ön számára.

Boldogan tartok önnel, Elizabet kedves, s csak remélni tudom, hogy mondandójával kellemes híreket tartogat számomra!

Elizabet ha lehet, most még nehezebben élte meg a találkozást. Szeretett volna boldogságot adni M.Russo-nak ám ez nem állt módjában. Búcsúzásuk udvarias és gyors volt, a délutáni viszontlátás reményében...

Bár a városban való tartózkodása ismét fáradságos volt, Elizabet úgy érezte nem lenne tisztességes Mr.Russo-val szemben, ha továbbra is elhallgatná döntését. Bármily nehezen is vette rá magát a délutáni találkozóra, igyekezett elrejteni hangulatát. Szerencséjükre az időjárásra nem volt panasz, esőnek híre sem volt így a legnagyobb nyugalomban indulhattak hosszabb útra lovaikkal. Bár Elizabet gondolatait mondanivalója kötötte le, még is igyekezett udvarias társalgásba kezdeni Mr.Russo-val, aki felettébb jókedvűnek bizonyult.

Nagyon boldoggá tesz hogy szán rám időt sok teendője között is- áradozott Fernando- Remélni se mertem hogy ily kegyes lesz hozzám és megtisztel egy közösen töltött délutánnal...

Ez csak természetes, hiszen ön most már családtag így mindenképpen elsőbbséget élvez! - válaszolta Elizabet vonakodva.

Igen...családtag... valóban csak ennyit jelentenék önnek Elizabet?

A kérdés hozta magával az őszinte válasz lehetőségét is Elizabet számára, így nagyot sóhajtva belekezdett vallomásába:

Nos, Mr.Russo a távollétemben volt alkalmam fontolóra venni ajánlatát... kérem, hallgassa meg a gondolataimat! Önt én igazán szívlelem és a tudat, hogy szeretett férjem rokona, nem tagadom még vonzóbbá tette számomra... ugyanakkor ez a kötelék nyomasztóan is hat, hiszen önben férjem iránti szerelmemet látom, s így ezen érzelmek hazugok! oly kevéssé ismerem magát Mr.Russo! Igaz, idővel biztosan feltárná előttem legmélyebb értékeit is, de az igazság az, hogy szívem már régóta másé, s eme személy iránt túlon túl nagy szerelmet érzek, ahhoz hogy elutasítsam...Így a legmélyebb sajnálattal, de el kell, hogy utasítsam velem kapcsolatos nősülési szándékát...

Mr.Russo arcán baljós árnyak jelentek meg e szavak hallattán. Szemei, ha lehet még ridegebbé váltak s eme gyűlölettel telt archoz harsány kacaj párosult, mit Elizabet végképp nem értett.

Úgy... szerelem... Mr.Hans Romano, ha nem tévedek, egy kovácsból lett katona! és mégis miféle életet szánna fiának egy ilyen ember mellett? tán a Bellini vagyonból kívánná a kényelmes életüket fedezni? - válaszolta Mr.Russo gúnyosan.

Elizabet megrökönyödött e szavakon, Mr.Russo-t új oldaláról ismerte meg.

Biztosíthatom, a Bellini vagyon érintetlen lesz míg fiam nagykorúvá nem válik! ámbár nem értem miért feltételezi rólam hogy szándékaim nem tiszták Mr.Bellini hagyatékát illetően. Úgy gondolom már bizonyítottam és nem szorulok magyarázkodásra!- vágta rá Elizabet dühösen.- Viszont felettébb kíváncsivá tett honnan értesült Mr.Hans Romano-ról? Ismeri tán?

Ismerni? Nem én nem alacsonyodnék le annyira, hogy ilyen társadalmi helyzetben élővel ismeretséget kössek! Erre az ostobaságra csak maga volt képes! De valóban sokat tudok róla, azóta a nap óta mikor levelét megkapta és oly sürgetve szerette volna elolvasni...Miután a név meg volt, már nem volt nehéz kideríteni, hogy kicsoda és milyen viszony fűzi önhöz. Elég volt csak a város legnagyobb pletykafészkeit megkérdezenem s máris szíves-örömest meséltek, örömmel fogadták, hogy jó hallgatóság vagyok és kiváltképp a kedvükben jártam mikor előadtam a hős szerelmest ki oly hevesen szereti Mr.Bellini özvegyét és ezzel újabb pletyka tárgyat találtam nekik...

Maga kutatott utánam? de mégis miért? árulja el, őszíntén!

Mr.Russo újra nevetésben tört ki:

Hogy miért? Ó, Elizabet maga olyan naív! pedig okos nő hírében áll! Mielőtt bele élné magát, hogy tán eszemet vette a szerelem, sajnos ki kell hogy ábrándítsam, szó sincs érzelmekről. Bármily bájos is ön, mégis csak az utamban áll kedves fiával együtt. A vagyon, amit magáénak hisz, valójában engem illet, csak engem!

De hisz felajánlottam egy részét önnek is!- kiáltott fel Elizabet.

Mr.Russo még harsányabb de leginkább gonosz nevetésben tört ki ismét:

Egy részét? mégis mit gondolt? ad nekem egy keveset abból, ami az enyém? az egész engem illet!

Ön téved! Ez Mr.Bellini vagyona volt, melynek jogos örököse a fia!

Hát ez az... a fia... tudja mi az igazság Elizabet? Mr.Bellini atyja egy kegyetlen ember volt, melynek családja és az én anyám látta legnagyobb kárát! Gondolom az ön szeretett férje nem dicsekedett atyja kegyetlenségével, mivel feleségét az őrületbe hajszolta? Nem, a Belliniek hírét senki se mocskolhatta be, így hát mindent elkövetett annak érdekében, hogy engem és jó anyámat távol tartson. Ám akadt egy gyenge láncszem, fia Nicholas személyében... már évekkel ezelőtt meg kellett volna halnia... s akkor most drága Elizabet, mi nem beszélgetnénk itt!

Elizabet fejében kezdtek összeállni a dolgok.

Akkor ha jól sejtem nem fogadta kedvezően hogy Mr.Nicholas Bellini utódra tett szert...

Oly egyszerűnek tűnt az egész- mondta Fernando gyűlölettel telt arckifejezéssel- oly egyszerű lehetetett volna...

Tehát az egész lánykérés, a heves érzelmei mind színjáték volt csupán? Ennyi erőfeszítés...

Mivel a másik tervem csődöt mondott, nem maradt más választásom... Pedig olyan jól megterveztem, amint kitudódott volna, hogy Mr Bellini elhalálozása után felesége és egyetlen gyermeke is tűzhalált halt, előállhattam volna és végre megkaptam volna jussomat! De önök megmenekültek Elizabet! S most elutasította a házassági ajánlatomat is...

Elizabet szíve kalapált, rettegés lett úrrá rajta Mr.Russo mondatának lehetséges folytatásával kapcsolatban.

Maga? maga gyújtotta fel a Bellini kastélyt? Istenem!

Ugyan Elizabet, ez már a múlt! Foglalkozzunk inkább a jelennel, hisz már oly régóta vártam hogy az enyém legyen atyám vagyona! túl rég váratott magára a bosszú mit kitatagadása miatti fájdalmamban terveltem ki! Nos, talán nem volt túl okos döntés mikor egyedül indult el lovagolni ily távolra! Az év eme szakában ez különösen veszélyes, tudta? S egy lovasbaleset látszatát kelteni igen könnyű...

Kérem, Fernando, ne tegye ezt!- könyörgött Elizabet

Ó, drága Elizabet a tűzben kellett volna odaveszniük, szeretett fiával együtt! most kicsit nehezebb dolgom van, de mit számít, ha utána célt érek vele nemde?

Egy pillanat volt csupán mely alatt mindez megtörtént, oly hírtelenséggel támadott rá Mr.Russo a védtelen Elizabetre hogy tán fel se fogta mi is történik vele. Egy sikoly és egy tompa puffanás zavarta meg az erdő csendjét. Majd helyében síri csend támadt.

Egy élettelen test feküdt a kopár fűben, s egy másik alatta. Hans Romano kezében puskájával ugrott szerelméhez, ki ájultan feküdt. Karjaiba vette s a nevét suttogva szorította magához...

Fájó emlékkép maradt ez Elizabet életében. Oly dolgokról szerzett tudomást a Bellini család múltjából melyektől szerette volna megóvni fiát, de szeretett férje kérésével nem mehetett szembe.

Nehézségeik dacára Elizabet megtalálta boldogságát Hans mellett, s ha lehet még erősebb lett a kötelék kettejük között, mely hátralévő életük során sosem rendült meg.

Évekkel később egy fekete lovaskocsi állt meg a leégett Bellini kastélynál. Utasa egy kifinomult úriember volt, fekete kalapban. Barna arcbőrét sötét dús haja koronázta meg, barna szemeivel kémlelte a romokat.

Ez lenne az uram- mondta kurtán kocsisa - mi szándéka van ezzel a romhalmazzal Mr.Bellini?

Újja építem- válaszolta ifjabb Nicholas Bellini s zsebéből kivette az apja által írt naplót mit édesanyja adott át egy portré kíséretében.

Vége