19. fejezet

Elizabet az ablakon át folyvást az eső áztatta földet nézte. Lelkébe oly bánat költözött, minek súlya már-már elviselhetetlen volt számára. Édesanyja iránti haragját már nem volt képes leplezni s ezzel szembesítette is Mrs.Rosellit. Hirtelenjében tett kijelentéseivel mélyen megsértette anyját, ki csupán csak a kis Nicholas érdekeire hivatkozva mentegetőzött. Múltja jelenné vált, s ez esetben sem az ő döntése volt.

Az éjszaka sem enyhítette bánatát, s így még nehezebb volt szembenéznie szüleivel. Hosszas vívódás után összeszedte magát és reggelizni ment. Fagyos volt a levegő a helységben csak úgy, mint odakint, Mr.Roselli szótlanul ült tányérja fölött, míg Mrs.Roselli láthatóan feszült volt, folyvást próbált beszélgetést kezdeményezni lányával, ám Elizabet csak kurtán felelve fogadta eme igyekezetét. A nap hátralevő részében amennyire csak lehetett kerülték egymás társaságát. Két napig szakadt az eső szüntelen, s így még több időbe tellett, hogy felszáradjon annyira, hogy végre kijusson Elizabet a házból egy séta erejéig. Egyenesen a tisztás felé ment, s mint ahogy érzése súgta, Hanst nem találta már ott. Az hogy kötelessége, vagy a bánata vitte e el távoli helyre, senki se tudta, ámbár ez nem változtatott volna a tényen, Elizabettől távol van, mélységes bánattal a szívében melynek ő volt az okozója. Vissza jön-e még valaha is? miért is térne vissza ide, hisz nincs, már mi fontos lenne számára e helyen...

Csalódottan tért haza s sétája közben nehéz döntésre szánta el magát: visszatér a Bellini birtokra, ezúttal végleg! Nincs már tovább maradása ezen a helyen hol másodszorra vették el tőle az életéhez való jogát. Már kissé lecsillapodtak édesanyja iránti indulatai ugyan, belátta, hogy ő sosem fog már megváltozni s a boldogságot mindig is a vagyon mértékében fogja meghatározni. Mint ahogy édesapjával köttetett házassága sem szerelemből történt, el sem tudja képzelni másként lányai életét. Mr. és Mrs.Roselli kénytelenek voltak elfogadni Elizabet döntését, bár remélték, hogy még kicsit tovább fognak nálunk tartózkodni, de lányuk nagyon határozott volt, s a történtek után nem volt rá módjuk hogy eltérítsék eme szándékától. Mr.Roselli feszültté vált, haragos tekintettel figyelte feleségét, amiért okvetetlenkedésével így feldühítette lányukat. A gondolat, hogy nem láthatja nap mint nap szertett unokáját, mélységesen elszomorította.

Éjszaka Elizabetet ismét rémképek gyötörték, álmában a leégett kastély sötét folyosóját járja s nem leli a kiutat. A falakon Mr.Bellini portréi lógnak körös körül. Fejében visszhangzanak elhunyt férje utolsó szavai, az utolsó levelének mondatai. Elizabet fut, szabadulna eme rémálmából, de sehogy sem sikerül megtalálni a kiútat. Vergődéséből csak a kis Nicholas keserves sírásának hangja kelti fel. Gyermeke szobájába lépve érzi, hogy nagy a baj, a kisfiú homloka tüzel a láztól és láthatóan nincs magánál. Elizabet kétségbeesve hívja Mr.Rosellit hogy szaladjon orvosért rögtön. Magához szorítja gyermekét és zokogásban tör ki.

Az orvos megérkezte után Elizabeten úrrá lesz a félelem, hogy szeretett fiát is elveszítheti, aki élete értelmét adta. Igyekszik elhessegetni eme rémképeket, s bízvást remélni, hogy vele már nem történhet több ilyen tragédia. A doktor kilépve fia szobájából egy darabig komoran lehajtott fejjel áll, majd mikor felpillant szemeiből a rossz hír üzenete sugárzik.

Nagyon sajnálom- kezdte lassan mondanivalóját- de a fia állapota válságos...nem tudjuk mit hoz a hajnal, de az elkövetkező napok küzdelemmel fognak telni ifjú szervezete számára. Sajnálatosan a tapasztalatom nem túl jó az ilyen esetekkel kapcsolatosan, olykor csak a csoda segíthet.

Mr. és Mrs.Roselli megrendülten állt, majd keserves sírásban törtek ki e szavak hallatán. Elizabet hihetetlen lelki erejéről tett tanúbizonyságot mikor nem tört össze a hír hallatán, elhatározta, hogy küzdeni fog fia életéért! Az éjszaka lassan vánszorgott, a kis Nicholas csillapíthatatlan magas lázzal feküdt, mellette anyja cserélgette folyvást borogatását. Bár nem volt magánál, ám Elizabet hitte, hogy fia hallja őt ezért énekelt neki és az édes apjáról mesélt, felidézte azokat a kellemes emlékeket, amikor boldogan várták gyermekük születését. Két napon át virrasztott beteg fia mellett, már a végletekig kimerült volt, de nem hagyta hogy a fáradtság eluralkodjon rajta, a végletekig küzdött, cserélgette borogatását és mesélt szakadatlan. A kis Nicholas imádta édesanyja történeteit, itta minden egyes szavát, kedvencei azok voltak mikor Elizabet a saját gyermekkoráról mesélt neki. Hirtelen halk koppanás hallatszott az ajtón, majd lassan kitárult s belépett rajta Hans Romano!

Nem kellettek szavak, egyszerűen csak szorosan megölelte Elizabetet, ki zokogva bújt hozzá. Majd visszatért fiához és újra kicserélte a megszáradt ruhát homlokán. Hosszasan ültek ágya mellett, s míg Elizabet mesélt, Hans fogta kezét. Hajnalodván, Elizabet kezdte rosszul érezni magát, a szoba forgott körülötte, majd a teljes kimerültségtől hirtelen elvesztette eszméletét...

Órák teltek el mire magához tért, a díványon feküdt, gondosan betakargatva. Hans hangját hallotta, amint Nicholas ágyánál ül és mesél neki. Csak most látta arcán a fáradtság ráncait, mely az egész éjszakán át tartó utazás tanúbizonysága. Hangja mély volt és megnyugtató sőt némi vidámságot vélt felfedezni mikor arról mesélt ahogy Elizabet gyermekkorában hazáig futott az erdőből egy kitalált rémtörténet hallatán amit maga Hans mesélt neki. Elizabet közelebb ment hozzájuk és finoman Hans vállára tette kezét, aki vidám mosoly kíséretében nézett fel rá.

Jó reggelt kedves! már épp önért kezdtem aggódni, hogy tán két napig se szándékozik felkelni, mikor a kisfia úgy várja! egy órával ezelőtt lement a láza s még a szemét is kinyitotta!

Elizabet el se akarta hinni amit hall, izgatottan kezdte faggatni Hanst:

És keresett engem? sírt-e utánam?

Nem, csak megkért hogy meséljek még neki, úgy tapasztalom a kis legényt felettébb érdeklik a katona történetek- nevette el magát vidáman Hans.

Elizabet teljesen elérzékenyült a boldogságtól, azt se tudta, hogy köszönje meg Mr. Romano segítségét, örömmel szaladt szüleit értesíteni a csodáról.

Mr. és Mrs.Roselli megtörten várták a sors ítéletét unokájuk felett. Mrs. Roselli folyvást imádkozott, míg Mr.Roselli elutazott hogy beszerezze az összes gyógy készítményt amiről azt hallotta segíthet. Ily módon találkozott Mr.Romanoval aki a hír hallatán nem késlekedett azonnal Mr.Rosellivel tartott. A szalonban ültek szótlanul mikor Elizabet örömmámorban közölte velük a hírt hogy Nicholas-nak lement a láza. Mr.Roselli könnyes szemmel az égre nézve mondott hálát a csodának mi velük történt. Miután a kis fiú újra felébredt, vizet kért és még arra is volt energiája hogy rámosolyogjon nagyszüleire. Hans elérkezettnek látta az időt hogy távozzon, várta a szolgálat, amit kénytelen volt megszakítani. Elizabet kísérte ki, majd búcsúzásnál csak ennyit mondott:

Igen!

Hans szemei felcsillantak, magához ölelte még egyszer utoljára kedvesét és megígérte, hogy hamarosan visszatér, hozzá s többet nem hagyja magára! Hosszas búcsúzkodásuk után boldogan távozott.

Elizabet mindennél biztosabb volt döntése helyességében, már csak azt kellett kitalálnia, hogy miként közölje ezt Mr.Russoval.