18. fejezet

Mrs.Roselli az egekbe járt örömében miután Mr.Russo váratlan látogatását tette. Nehezére esett magában tartani a nagy hírt barátaik előtt, miszerint Elizabet lányuknak másodszorra is sikerülhet egy vagyonos emberrel házasságot kötnie. Úgy tartotta, hogy a tény hogy lányai ily sikeresen mentek férjhez, csak is az ő érdeme, ezért méltán elvárta környezete csodálatát. Elizabet nehezen viselte édesanyja állandó faggatózását és szép tevését az ügy előremozdítása érdekében. Minden erőfeszítése arra irányult, hogy lánya ne habozzon, menjen hozzá mihamarább Mr.Russo-hoz hiszen a sors azért sodorta elébe, hogy kárpótolja elvesztett férjéért. Mrs.Roselli nem is sejtette, hogy Elizabet szívében valaki más is van...

Egy héttel Mr.Fernando Russo látogatása után, végre bekövetkezett az mi Elizabet legnagyobb vágya volt. Mr.Hans Romano hazatért. Bár csak kevés időre utazhatott haza otthonába, de még így is hatalmas boldogság volt mikor Elizabet viszontláthatta. Éppen kisfiával játszott a szalonban, mikor a kis Nicholas hangot hallott a kapu felől. Kíváncsian leskelődött ki a hatalmas ablakon át, s tágra nyílt szemmel figyelte az idegen katonatisztet fehér lován ülve.

• Katona bácsi!- rikkantotta el magát vidáman miközben két kis kezével tapsikolni kezdett.

Elizabet ennek hallatán azonnal felpattant és az ablakhoz sietett. Szíve oly hevesen dobogott, hogy majd kiugrott helyéről. Nem törődve semmivel, azonnal kiszaladt a házból és a lováról épp leszálló Hans karjaiba borult. Szorosan ölelték egymást hosszú percekig.

A kis Nicholas a nyitott ajtóban állva figyelte az eseményeket. Hans kedves mosollyal üdvözölte a gyermeket, majd közelebb menve hozzá bemutatkozott neki. Nicholasnak felettébb kedvére volt a katonai egyenruha, maga is imádott "katonásat" játszani. Kipirult arccal, csillogó szemekkel nézte az előtte álló Hanst. Elizabet rögvest be is invitálta őket a házba.

Mrs Roselli kíváncsian sietett megnézni a vendéget, reménykedett benne hogy talán Mr.Russo tért vissza hozzájuk, ám mikor megpillantotta a szalonban helyet foglaló Hans Romano-t, csalódottan nézett rá. Ímmel-ámmal köszöntötte, pár udvarias mondatot váltottak, aztán egyéb sürgető teendőire hivatkozva kivonult a helységből. Mr. Roselli ezzel ellentétben nyájasan fogadta a vendéget, hosszasan faggatta sorsáról, a katonai élet kihívásairól és élénken érdeklődött egy lehetséges háború kirobbanásának esélyéről. Jó hangulatban telt az idő, majd Elizabet megejtette hogy esetleg elmehetnének sétálni egyet a környéken, bizonyosan a kis Nicholas is szívesen megnézné azt a pompázatos paripát amivel Mr.Romano érkezett. Hans boldogan velük tartott.

Elizabet, Hans és a kisfiú az erdő felé vették a sétát, rejtett kis ösvényeken át vitte az útjuk, s közben vidáman beszélgettek. Hans jól ismerte ezt a világot, és mindig izgatottan hívta fel a kis Nicholas figyelmét egy-egy különleges madárra vagy érdekes rovarra. Elizabet melegséggel lelkében figyelte ezt a meghitt kapcsolatot, ami fia és Hans között kezdett kibontakozni.

A tisztáshoz érve Elizabet hangot adott haragjának miszerint valaki volt olyan arcátlan hogy ide építette házát, ide ami gyermekkoruk "titkos"találka helye volt amióta csak megismerkedtek. Hans egy halvány mosollyal arcán közölte hogy biz az az arcátlan ember ő maga volt. Miután Elizabet férjhez ment Mr.Bellinihez és messzire költözött, Hans sehol sem lelt békét csak a tisztáson, az emlékeibe temetkezve. Így hát elhatározta, hogy ide épít házat, hogy mindig az erdő közelségében lehessen ami szerfelett boldoggá tudta tenni. Elizabet kedvesnek találta eme gondolatot és teljesen át tudta érezni Hans döntését, ő maga is jóval szívesebben élne itt ,mint egy hatalmas kastélyban. Hans invitálta, hogy nézze meg szerény otthonát közelebbről is aminek Nicholas örült csak igazán. A ház igen szerény volt, ám annál takarosabb. Hans katonaemberként szigorú rendet tartott környékén. A kis Nicholas nagyon elfáradt, így leült a tisztáson játszani egy számára felettébb érdekfeszítő hernyóval. Elizabet Hans karjaiban megpihenve hallgatta az erdő nyugalmat sugalló hangjait. Szavak nélkül, csendben élvezték a pillanatot melyre oly sokat kellett várniuk. Elizabet azt kívánta bár sose érne véget ez a perc. Hosszas csend után Hans szólalt meg:

• Sajnálatos módon csak kevés időm van, mit önnel tölthetek , de távozásom előtt szeretném, ha tudná, hogy szándékaim az ön irányába komolyak. Nem , gyötröm felelősségteljes döntések sürgetésével, ám szeretném, ha tudatában lenne érzelmeimnek és szándékommal. Úgy mint magát és úgy mint a fiát is tudnám szeretni és gondom lenne az önök boldogságára amennyiben az ön érzéseiben is viszonzásra találnék újra. Szeretném, ha tudná, hogy az elmúlt időszak számomra is fájó volt, s gyötrelmes a tudat, hogy tán mást szeret. Ám ennek dacára mindig jó szívvel gondoltam önre, még ha viselkedésem nem is tükrözte ezt a házassága előtti utolsó találkozásunkkor. Belátom nagy hibát követtem el mikor olyat vártam el öntől ami nem lett volna helyes.

Elizabet szemében a meghatódottság könnycseppei gyülekeztek, szorosabban bújt kedveséhez. Nem akarta elrontani eme magasztos pillanatot az életébe váratlanul betoppanó Mr. Russo személyének említéséről.

Nyugalmukat a messzeségből morajló sötét felhők zavarták meg, melyekből villámok cikáztak keresztül-kasul az égen.

Gyors léptekkel igyekeztek vissza a Roselli házhoz, ahol Elizabet meginvitálta Hanst egy teára míg a vihar elül.

A szalonban forró gőzölgő teát kortyolgatva társalogtak tovább. Csatlakozott hozzájuk Mr.Roselli és felesége is. Büszkén beszámoltak kis unokájuk minden lépéséről, amit Hans figyelmesen hallgatott. Mr.Roselli fennen hangoztatta, hogy biz az ő unokája sokkalta okosabb vele egykorú társainál, míg Mrs.Roselli fejének bólogatásával nyugtázta a dolgot .A kis Nicholas volt talán az egyetlen dolog, amiben egyet tudtak érteni.

Elizabet és Hans lopva pillantottak egy-egy történet hallgatása közben, tekintetükből mélységes szeretet áradt egymás irányába. Mrs.Roselli egy ideig csak férje mondanivalóját hallgatta, majd az egyik pillanatban észre vételezte az egyik ilyen pillanatot Elizabet és Hans között. Nem nézte jó szemmel eme bimbózó románcot lánya és Mr.Romano között így jobbnak látta cselekedni.

• Nos Mr.Romano- kezdte mondandóját tettetett nyájassággal- mit szól hozzá hogy a mi kis Elizabetünk ismét férjhez megy? ráadásul nem is akárkihez, Mr.Bellini tulajdon öccséhez! hát mily kegyes a sors hogy Mr. Nicholas Bellini fiát majdan egy vérszerinti rokona fogja felnevelni...Nagyon nagy szerencsének örvend a mi Elizabet lányunk!

Elizabet e kijelentés hallatán leejtette kezéből teás csészéjét mely a kőre zuhanva darabokra törött. Idegesen pillantott a vele szemben ülő Hansra.

Hans arca mélységesen elkomorult, tekintetéből végtelen szomorúság áradt melyet nem tudott leplezni. Kurtán csak annyit válaszolt Mrs.Roselli kérdésére, hogy számára Elizabet boldogsága mindennél fontosabb. Majd hirtelen felállt és sürgetőre vette indulását. Mély meghajlással elköszönt társaságától majd sietve távozott a helységből.

Elizabet utána sietett, s Hans lovához szaladt:

• Hans, kérem! ne vonjon le elhamarkodott dolgokat a hallottakból! Könyörgöm emlékezzen arra mit a tisztásnál mondott, ne kövesse el újra ezt a hibát!
• Ez a bizonyos úr, valóban eljegyezte magát?- kérdezte Hans keserűséggel hangjában
• Megkérte a kezem de én nem adtam neki választ!
• Úgy- tűnődött el magában Hans- ezek szerint még nem biztos az elutasítás dolgában és időt kért...
• Én...nem...nem akartam elhamarkodottan dönteni, hiszen itt már nem csak róla van szó és...- Elizabet képtelen volt végig mondani, szemei könnyekkel teltek, szívében mérhetetlen fájdalmat érzett...az igazság fájó pillanata arculcsapásként érte.

Hans, nem nézett reá, szégyellte könnyeit, majd minden jót kívánt és szélsebesen vágtázva eltűnt a messzeségben.

Elizabet a szakadó esőben megrendülten nézte ahogy elveszíti az utolsó reményt a boldogságra.