12. fejezet

Hatalmas robajjal ment végig a macskaköves úton a fekete hintó, Elizabet összeszorult szívvel, könnyeit törölgetve hagyta el a Roselli házat. Nehéz szívvel vált el gyermekétől, aki születése óta minden egyes nap körülötte volt. Gondolataiban felsejlett sok teendője, ami még reá vár megérkezésekor, üzleti és társadalmi szempontból, valamint új otthonuk berendezése amihez már egykedvűen állt. Behunyta szemeit és próbált rendet rakni háborgó lelkében, e percben csak kisfiával és Hans-al szeretett volna lenni az erdő csendjében, távol minden emberi gyarlóságtól. Végeláthatatlan bálok, összejövetelek meghívottja volt ahol nem lankadhat figyelme, hol döntéseket kell hoznia hogy kit fogadhat bizalmába s kit nem. Be kellett látnia, egyedül nem fog mindennel boldogulni s ő ideje nagy részét a kis Nicholas nevelésének szentelné. Egyenlőre elképzelni is képtelen, hogy Hans-al való szerelme valaha beteljesedhet-e mert a távolság örökké kettejük közt lesz és egy sebzett kapcsolatot, mint az övék, túl törékenynek érezte ennek az akadálynak a legyőzéséhez. Minél jobban merült el gondolatai világában, annál kétségbe ejtőbbnek érezte életét pedig még csak néhány mérföldre hagyta el otthonát.

A hosszú út során Elizabet az ablakon át kémlelve a tájszépségében gyönyörködve pihentette gondolatait. A természet szépsége mindig lenyűgözte, nem egyszer vitte vászonra az évszakok változásának megannyi csodáját. Az ősz kedvelt időszaka volt, ilyenkor minden lecsendesedni látszott, a hatalmas fák levették "báli öltözéküket" s nyugovóra tértek egy kis időre, hogy majdan egyszer újra teljes pompában tündökölhessenek. Különös párhuzamot vélt látni a természet eme képessége s az ő élete között. Eljött az ideje hogy elbúcsúzzon szerető férjétől, megpihenjen, s az Ő tavaszán újra virágozzon.

A Nap már a horizonton járt mikor a fekete lovas kocsi begördült a Bellini kúriához. Ez volt a család nyári laknak használt épülete, melyet Nicholas Bellini ritkán látogatott. Kevés személyes tárgy emlékeztette az itt tiszteletüket tevő vendégeket a család múltjára, legszemélyesebb festményeik, használati tárgyaik mind a leégett kastély részét képezték mit Elizabet szívből sajnált hogy oda lett, mert pótolhatatlan emlékek voltak az egykor népes Bellini családtól. Belső elrendezését illetőleg szerény volt, szalonja kicsi, s szobái száma is kevés. A nemes emberek nem szerették az ily egyszerű otthonokat mert nem lehetett benne hatalmas összejöveteleket rendezni és szégyellték puritánságát. Ám Elizabet más volt, első perctől fogva otthon érezte magát , s pont elengedőnek találta nagyságát kettejüknek. Bálokat nem szándékozott tartani, kisebb összejövetelekhez megfelelőnek látta az apró szalont, minek hatalmas ablakain át, pazar látvány tárult a helységből kitekintve. Szakácsnő, szobalány és egy lakájból állt a személyzete, nem kívánt sokat költeni erre. A birtokon számos munkást foglalkoztatott, köztük a legjobb lovászt bízta meg Mr. Bellini kedvenc lovának gondozásával. A hosszú út kimerítette Elizabet-et így a vacsorából is csak keveset fogyasztott majd korán nyugovóra tért. Az éjszaka nyugodtan telt, kipihenten ébredt és úgy döntött még mielőtt a városba indulna, halaszthatatlan dolgai intézéshez, kilovagol kicsit és megnézi a birtokot.

A terület javarészt erdőből állt, mivel a Bellini család kedvelt tevékenysége volt az erdei lovaglás. A terület határa egy tisztásnál ért véget. Akár csak a ház, a hozzá tartozó birtok se volt nagy, a szomszédos birtok tulajdonosával állandó jogi vita folyt, mert a Mr. Bellini nagyapja szándékában állt gyarapítani a területet, ám a terület tulajdonosa csak az értékénél jóval magasabb áron adta volna el.

Elizabet mélyet szippantott a friss csípős levegőből. Úgy tervezte, hogy minden reggel kilovagol majd ezen az úton mielőtt elkezdené a napját. Kezdte megérteni miért is volt olyan fontos Nicholasnak a reggeli lovaglása, ilyenkor végtelenül szabadnak érezhette magát és újult erővel indulhatott neki a napnak. Nehezen élte meg mikor már szervezete oly annyira legyöngült hogy nem hódolhatott eme szenvedélyének. Elizabet szomorú szívvel indult vissza, nem vágyott rá hogy a városba menjen. Lovához sietett, megigazította a kantárt,majd a háttérből patadobogás robaja törte meg a csendet. Lova felett átpillantva egy férfit látott közeledni a távolból, sötét palástban, fején sötét kalappal. Elizabet dühös lett hogy valaki oly arcátlan hogy engedély nélkül lovagol a birtokán. Elindult Irányába hogy figyelmeztesse. A lovas közelebb érvén lefékezte lovát majd hetykén lepattant róla. Közelebb érvén mély meghajlással köszöntötte Elizabet-et. Mikor arca előbukkant komor kalapja alól, Elizabet-en mély döbbenet lett úrrá. A szempár ami rátekintett oly ismerős volt! Hatalmas rideg tekintetű barna szemei, erőteljes arcvonásai melyek ifjú kora ellenére is élesen látszódtak mind olyanok voltak mint egykoron Mr. Nicholas Bellini-é. Ifjabb volt, s tán szemei még ridegebbek mint Nicholasnak, ám csakugyan fel volt vértezve minden olyan vonással ami a Bellini család férfi tagjaira jellemző volt.

Az idegen nem késlelkedett a bemutatkozással, mély hangon, a legnyájasabban üdvözölte Elizabet-et:

Mr.Fernando Russo vagyok és ha nem tévedek ön Mrs.Bellni,nem de bár?

Örvendek hogy megismerhetem, mi járatban erre felé kedves uram?Tán férjemnek kedves ismerőse volt?

Sajnálatos módon nem volt szerencsém ismerni az ön férjét, csak hallomásból tudok róla milyen derék ember volt. Nem rég a szomszédos birtokot béreltem ki és gondolkodtam tiszteletemet teszem ha már szomszédságomban köszönthetem!

Már mindent értek, tudja még nem volt rá módom hogy megismerjem a szomszéd birtokok tulajdonosait de mindenképpen pótolom! nagyon örvendek a találkozásnak!

Remélhetem, hogy ha ideje engedi, látogatást tesz nálam holnap egy teára?- kérdezte az idegen a legnagyobb tisztelettel.

Köszönöm meghívását de halaszthatatlan teendőim miatt nem ígérhetem sajnos- utasította vissza Elizabet az invitálást.

Természetesen nem erőltetem, de jól szívvel venném ha közelebbről is megismerkedhetnénk, s idővel baráti viszonyt ápolhatnánk dacára elődeink peres ügyei ellenére.

Elizabet érezte hogy bizony jobb lenne a békesség és ennek érdekében nem bújhat ki eme meghívás kedves gesztusa alól.

Örülök hogy így érez,magam se szeretném folytatni a vitát.

Az idő sürgetővé vált Elizabet számára így rövidre zárta eme beszélgetést azzal hogy ígéretet tett hogy a napokban majd felkeresi Mr.Russo-t a birtokán. Elválásuk után még hosszasan nézett az idegen után, ki még a lovon ülve is teljes hasonmása volt elhunyt férjének. Felkavaró volt- e látvány számára, kegyetlennek érezte a sorsot hogy most mikor készen állt lezárni a múltat, az magához láncolja egy ismeretlen úr képében.

Elizabet a városban töltötte szinte az egész napját. Rengeteg elintéznivaló várt reá, most érezte igazán hogy jól tette hogy a kis Nicholast szülei gondjára bízta mert ha itt lenne bizonyosan alig láthatná. Alig várta hogy eljöjjön az este és végre elvonulhasson ám eme szándékától megfosztották mikor összefutott Mr és Mrs. Marino-val akik a Bellini családdal szoros barátságot ápoltak (állításuk szerint). Egy összejövetelt terveztek az estére ahol feltétlenül látni kívánták Mrs.Bellini-t is. Ellentmondást nem tűrő hangon invitálták meg. Kétség kívül erőszakosabb emberek voltak mint Mr.Russo, Elizabet-nek nem volt szimpatikus az efféle parancsoló hangnem ,de nem mondhatott ellent mert azzal a végletekig megsértené őket és rossz hírét vinnék a Bellni család örökösének. Már pedig fia jó hírnevét neki kellett felépítenie. Nehéz szívvel, de belegyezett a látogatásba. Még csak egy napja hogy megérkezett új otthonába, de már menekülni szeretett volna! Mélyen elkeserítette a gondolat hogy még mennyi kellemetlen feladat vár rá és milyen távoli még ama pillanat hogy lássa fiát. Még távolabbi volt a remény hogy Hans karjaiban megpihenhessen...