11. fejezet

A bált követő napon Elizabet úgy döntött hogy sokáig szándékozik ágyában maradni hogy kipihenhesse fáradalmait. Mr.Roselli sétálni vitte a kis Nicholast, Mrs.Rosellit meg erős migrén kínozta az előző este elfogyasztott bortól. Csakhamar patadobogás hangja zavarta meg a csendet. Elizabet ágyából kipattanva megdöbbenve látta hogy egy pompás hátaslovon Mr.Hans Romano érkezik látogatóba. Hihetetlen sebességgel öltözni kezdett, próbálta helyreigazítani rakoncátlan hajfürtjeit ám azok kelletlenül hullottak vállára. Végül feladta a harcot és szabadon hagyta fürtjeit. Gyors igyekezettel futott le a lépcsőn, édesanyját és vendégüket a szalonban találta. Látszódott hogy nehezen boldogulnak a társalgással, Mrs.Roselli hálásan nézett lányára mikor az megjelent és felmentheti őt a társalgási etikett szabályai alól mivel igencsak rossz volt a közérzete.

Hans illedelmesen meghajolva köszöntötte a szobába belépő Elizabetet.

Bátorkodtam korán érkezni, mivel sajnálatos módon holnap sürgős ügyben el kell utaznom néhány hétre, de ha most megfelelne önnek, akkor örömest teljesíteném az önnek tett ígéretemet.

Elizabetnek keserédes érzése volt az üggyel kapcsolatban, egy részről szerfelett örült hogy újra láthatja Hans-t ám mélységesen lesújtotta hogy utolsó napjaiban amit itt tölt még,nem találkozhatnak többet.

Mrs. Roselli nagy örömére Elizabet és a vendég elhagyták a házat így ő visszahúzódhatott sötét szobája magányába.

A temető felé vezető út igen vadregényes volt, gyermekkorunkban gyakran bejárták a környéket és közben kísértet történetekkel szórakoztatták egymást. Egy ízben a tréfa túl jól sült el és bizony a kis Elzabet sírva szaladt hazáig. Természetesen másnap Hans bocsánatot kért modortalanságáért és ez az eset mindig nevetést csalt arcukra valahányszor szóba hozták. A régi sírhalmok között sétálva Elizabetnek akaratlanul is eszébe jutott Mr.Nicholas Bellini halála. Bár végső nyughelye messze volt innen ám bármely temető látványa feltépte Elizabet lelkének sebeit. Mr. Romano sírhalma virágokkal volt díszítve, nem volt se túlzon túl díszes se túl egyszerű. Pont olyan volt mint Mr.Romano maga: egyszerű ám mégis különleges. Elizabet elhelyezte a nála levő virágcsokrot majd fejét lehajtva próbálta emlékezetébe vésni arcát. Hans-nak komoly küzdelem volt itt állni,még mindig fájlalta apja elvesztését de katonához méltón viselte. Elizabetet elöntötték az emlékek, zúgó folyamként tódultak elméjébe, a régi sebek újra felszakadtak s egy pillanat alatt lejátszódott újra előtte a Nicholassal eltöltött boldog pillanatok, a haláltusája s gyötrelmes szülése melynek emlékét megmérgezte szeretett férje elhalálozása. Maga előtt látta a lángokban álló kastély ódon falait ahol annyi boldog perc és emlék foszlott semmivé... nem bírta tovább és heves könnyekben tört ki,meglepve önmagát és a mellette álló Hans-t . A férfi nem késlekedett, szorosan magához ölelte Elizabetet és a fülébe súgta:

Drága Elizabet, annyira sajnálom amiken keresztül ment, bár csak ön mellett lehettem volna...Bárcsak!

Elizabet heves érzelmei csillapodni látszódtak, mintha minden egyes könnycseppével távozott volna szívéből a fájdalom és régen érzett nyugalom töltötte volna meg helyét szorongásának. Hans bársonyos haját simítva vigasztalta Elizabetet.

A vissza felé vezető úton lassabban sétáltak,mintha soha se akartak volna visszaérni a Rosseli család házához. Meghitten kart karba ölve szótlanul tették meg az utat. A távolban látszódott a ház legkiemelkedőbb pontja. Majd némi tétovázás után Hans megállt és zsebében kotorászva lázasan kutatott valami után. Kisvártatva egy arany medaliont vett elő. Elizabet szemei kikerekedtek a meglepettségtől, szíve hevesen dobogott. A medalion belsejében foglalva meglátta saját ifjúkori hajtincsét ,mit egykor szerelme zálogául Hansnak ajándékozott. Jól emlékezett arra a napra, alig volt tán 12 éves és a sok romantikával túlfűtött regényeit olvasva elhatározta hogy szerelmes lesz gyermekkori jó barátjába Hansba így az ott olvasottak szerint levágott hajából egy tincset és egy alkalommal a fiú kezébe nyomta. Mivel nem igazán értette ennek a fortélynak a jelentését így tette ezt mindenki szeme láttára. A játszótársak mind kinevették és hetekig csúfolták miatta,ám ami legjobban bántotta, hogy Hans nem mondott semmit. Rezzenéstelen arccal állt ott s érzelmeiről később se vallott.

Elizabet kezébe vette a kis medaliont és csillogó szemeivel vizsgálgatta.

Hát megőrizte?- ennyi éven át?

Természetesen!ez volt az egyetlen ami nekem maradt önből- válaszolta Hans enyhe szomorúsággal hangjában.

Azt hittem kidobta, sosem említette ,hogy ennyire fontos volt ...

Mindig is fontos volt számomra, ezt önnek is éreznie kellett!... és ez örökké így is lesz!

Elizabet tekintetében ismét megjelent az a tűz ami egykor kihunyni látszott, szívét kellemesen meleg töltötte meg, hosszú idő után újra érezte az érzést hogy tartozik valakihez.

A délelőtt gyorsan elrepült, s legnagyobb bánatára már nem tudta tovább tartóztatni Hans-t, de a férfi ígéretet tett hogy hamarosan bepótolják az elmaradt estebédet. Mind ketten tudták hogy ez hetekbe is beletelik, mivel Mr.Romano-t szolgálatra hívták az ország távoli pontjára, Elizabet-et meg a kötelesség hívta a Bellini birtokon, így a távolság túlon túl nagy volt kettejük között ahhoz látogatást tegyenek egymásnál a közeli jövőben. Fájó szívvel búcsúztak, de a viszontlátás szándékának öröme reményt adott nekik.

Elizabet hosszasan nézte a távolodó Mr. Romano-t . Megállapítást nyert édesapja azon állítása hogy jót tett fizikumának a katonai szolgálat. Mindig is vonzó személyiség volt, ám most még inkább áradt belőle az az érzés amire Elizabet a legjobban vágyott, a nyugalom érzése.

A napok egykedvűen teltek Elizabet számára. egyre jobban nyomasztotta közelgő vissza útja a birtokra és fiától hosszabb időre való elszakadása. Nem vágyódott vissza de Mr. Bellininek tett ígéretét tiszteletben tartotta még ezzel megkockáztatja is hogy újra és újra feltépi a régi sebeket.

Az indulás napján nem csak Elizabet mutatta szomorú arcát, hanem az őszi idő is. Borongós,hideg reggel indult útnak Elizabet. Mrs. Roselli folyvást lánya egészségéért aggódott,míg Mr.Roselli a biztonságáért. Nem helyeselte hogy leánya egyedül induljon neki egy ilyen hosszú útnak. Ám Elizabet makacsul tiltakozott valahányszor kísérőt akart vele küldeni édesapja. Egyedül szeretett volna utazni,mindenféle nyájas társalgás nélkül,végig kellett gondolnia a múltat és felkészülni a jelenre amiben immáron egy régi-új szerelem is helyet kapott, még ha félve is vallotta be önmagának. Legnehezebben a kis Nicholastól búcsúzkodott, még soha se töltöttek el ennyi időt egymás nélkül...úgy érezte anyai szíve menten meghasad.