10. fejezet

Már több nap is eltelt azóta, hogy Rose Miller elvesztette vőlegényét és reményét a boldogságra szerelme oldalán. Úgy tűnt, képes lesz gyorsan összeszedni magát, bár tervéről a zárdába vonulásról még senkinek sem beszélt, ezért Mrs.Allen csak azzal nyugtatta magát, hogy erős lány és hamarosan biztos akad új kérője. Hiába faggatta unokahúgát az elmúlt napok történéseinek részleteiről, Rose makacsul hallgatott. Úgy érezte, nincs oly élő ember ki meg tudná érteni a vele történteket. A reggelek céltalan bolyongását felváltotta a kártyaparti Mrs.Allen-el, vagy a hímzés közbeni áradozások hallgatása, nagynénje nem rég született unokájáról, kit még ugyan nem látott, de már tudta, hogy gyönyörű. Rose-nak jó volt látni nagynénje örömét, kicsit az ő lelkét is felvidította. Éjszakánként álmában "szellem lovasára" gondolt és mikor lehunyta szemét mindig elsuttogta, hogy "örökké összetartozunk". Tervezte jövőjét, amit e világon tenni kíván majd zárdába vonulása után, próbált valami magasztos célt kitalálni, mivel jobbá tehetné a világot. Álmaiban megjelent szerelme és ott ültek a rózsalugas kopott padján, újra és újra. Rose már nem ment ki többször a lugashoz, tudta, hogy ott már nem vár rá senki. A reggel ismét napsütést hozott, ám már jócskán gyengült erejéből, a nyár utolsó napján. Jövőhétre halasztották hazaútjukat Mrs.Allen-el, mert Rose nem szeretett volna otthonában tartózkodni abban az időpontban mikor esküvője lett volna. Semmi hírt nem hallott Mr.Norton-ról, igaz nem is érdeklődött felőle.

Viszonylagos jókedvvel öltözött fel, úgy tervezték ellátogatnak a szomszédos birtokra, és elbúcsúznak szomszédjaiktól. Bár ritkán tették látogatásuk náluk, ám az illem megkövetelte a jó viszonyt. Rose a reggelinél ülve ecsetelte mai napi tervét, mit Mrs.Allen örömmel nyugtázott. Az étkezés végeztével Rose-nak eszébe jutott hogy szobájában felejtette kalapját, így sietősen felállt, hogy érte menjen. Addig Mrs.Allen még a kávéját szürcsölgetve belelapozott kedvelt újságjába, mint minden reggel. Rose szeme hírtelen megakadt az újság hátlapján. Közelebb lépett és kérdezés nélkül kikapta nénje kezéből, majd hirtelen szédülni kezdett. Az újságban meglátta szerelmét a "szellem lovas" fényképét!

A cikk egy bizonyos Ms.Elizabeth Campbell és Mr.Christopher Montgomery esküvőjéről írt beszámoló volt! Tartalma szerint a dúsgazdag Mr. Robert Campbell lánya és Mr. Montgomery között lévő hosszan tartó jegyesség végre házassággal ért véget. Megjegyezték, hogy bár kétséges volt eme frigy létrejötte, miután a Montgomery család gyakorlatilag koldusbotra jutott Christopher Montgomery apja által felhalmozott adósság következtében, de végül sikerült egyességet kötnie a két családnak, köszönhetően Mr.Campbell jó szívének. Így ezzel az előnyös házassággal a Montgomery család is visszaszerezhette jó hírét. A továbbiakban a cikk az esküvőt és a menyasszony elegáns öltözetét taglalta...

Rose kiejtette kezéből az újságot. Meredten nézett maga elé, majd felrohant szobájába.

Mrs. Allen aggódva szaladt utána, de Rose az orra előtt becsapta ajtaját. Nagynénje nem értette mi folyik itt, teljesen kétségbe esett unokahúga ily heves indulatain.

Rose csak ült és próbálta feldolgozni magában a szomorú igazságot, mi a napnál is világosabb volt. Az ember, kiért feláldozta volna hátralévő életét, ki miatt felbontotta jegyességét Mr.Norton-al, nem egy kísértet volt, hanem nagyon is valós személy. Egy hozományvadász... Első felindulásából csak ezt tudta magában mondogatni...aztán elgondolkozott azon, hogy ha csakugyan a hozomány érdekelte volna, akkor őt is elvehette volna, hisz vagyonos családból való ő is...hamar rádöbbent, hogy az ő esete miben különbözött, Mr.Miller sosem egyezett volna bele frigyükbe, tán még ki is tagadta volna lányát és együtt jutottak volna koldusbotra. Kezdett összeállni a valóság csúf képe, mi egyszerre minden szépséget, minden boldog pillanatot hamisnak mutatott, s Rose oly mértékben haragudott önmaga hihetetlen ostobaságára, hogy szégyenében azonnal elsüllyedt volna helyben...

Sírt, míg könnyei el ne fogytak, majd mikor kifogytak csak mereven bámult maga elé. Nem evett, s nem mozdult ki szobájából. Csak ült és nézett ki ablakán szótlanul. Mrs.Allen könyörgött, parancsolt, majd csak sírt látva Rose állapotát, de nem bírta szóra a lányt. Teljes kétségbeesésében azonnal sürgönyt küldött Mr.Miller-nek, melyben hangsúlyozta a helyzet súlyosságát és azonnali megoldást sürgetett.

Rose Miller szótlansága mögött rengeteg gondolat fogalmazódott meg fejében. Kezdve attól a naptól, hogy megtalálta azt a portrét, az utolsó napig, míg meg nem látta az újság cikket, átkozta az időt. Majd ahogy a napok teltek, kezdte kicsit másképp látni a dolgokat. A haragot kezdte felváltani a megértés, majd a megbocsájtás. Megértette, hogy ami a rózsalugasban történt, mind valós volt, s azért nem beszélhettek magukról vagy a közös jövőről, mert szívük mélyén mind ketten tudták, hogy szerelmük sosem fog beteljesedni. Nem maradt más, mint a hit, hogy talán egy másik világban majd másképp lesz. Megbocsájtotta "szellemének" döntését, hogy nem adott fel mindent az igaz szerelemért cserében. Bár ez fájt a legjobban Rose-nak, ezt volt a legnehezebb elfogadnia, de idővel képessé vált a megbocsájtásra.

A rózsalugas valós történetét sosem tudta meg, csak sejteni vélte, hogy egykoron Mrs.Montgomery készítette. Ám arról nem tudott, hogy fia a kis Christoper Montgomery rengeteg időt töltött ott, sok szép emléket ápolt anyjáról, kivel szoros kapcsolatban állt, hisz ő volt az egyetlen ki igazán szerette őt. Édesanyja korai halálával a boldogságát is elvesztette, édesapja komor és agresszív ember volt, ki amint lehetett a városi bentlakásos iskolába íratta és nem is látogatta egyetlen gyermekét. Mikor elvégezte tanulmányait, szembesült a szomorú hírrel, hogy kedvenc helyét a Derbyshire-i házat eladta apja, hogy kifizesse adósságait. Ezért munkát vállalt a közelben és titokban naponta ki lovagolt, hogy gondoskodjon a rózsalugasról, mely szeretett édes anyjára emlékeztette...

Rose gondolataiba merülve ült továbbra is, csendben, mikor kopogás zaja zavarta meg elmélkedését.

Az ajtó nyikorgása sem vette rá, hogy tekintetét más irányba irányítsa, mint ablaka. Majd különös érzés lett úrrá rajta... valami arra késztette, hogy az ajtó felé tekintsen. Ott állt William, ziláltan. Látszódott rajta, hogy egyvégtében lovagolt, csak hogy mihamarabb megérkezzen. Rose amint megpillantotta, felugrott és a nyakába borulva zokogott vállán. Mr.Norton szorította magához, védte, óvta, bár maga se tudta mitől, de ha kellett volna az idők végezetéig is így maradt volna. William soha se tudta meg mi történt igazából Derbyshire-ben. Néha megpróbálta megtudakolni Rose-tól, ám ő soha sem akart beszélni erről, William meg jobbnak látta nem bolygatni a múltat.

Az esküvőjüket, bár későbbi időpontban, de megtartották, a legegyszerűbb módon, s minden Rose kívánsága szerint volt megszervezve. Házasságukból hat gyermekük született, s ez teljességgel kitöltötte életüket. Jól megértették egymást, nyugodt és vidámsággal telt életük volt.

Az mi azon a nyáron történt örökre a rózsalugas titka maradt...

VÉGE