10. fejezet

A bál napján szokatlan forróság köszöntött be. Az ősz közeledtét nem mutatta semmi jel a tájon. Az emberek vígasságról vígasságra jártak, vendégeskedésük nem hagyott alább még Szeptember beköszöntével sem. A városban pezsgett az élet, s a vidéki nyugalom csak egy távoli emlék volt Elizabet számára. Felöltötte előkelő orgona lila selyem ruháját, haját szépre fésülte. A tükörbe nézve elégedetten nyugtázta hogy külseje ezúttal tökéletesen megfelel minden elvárásnak amit egy ilyen bálon megkövetel az illem. Alakja karcsú volt, nyomát se lehetett látni anyai örömének, melyet a jó szándékú ismerősök előszeretettel hangsúlyoztak is, mert biz ha alakján csorba esne, nem lenne esélye új gazdag férjet találni. Elizabetet elöntötte a düh e szavak hallatán, ő sosem volt az a nő kinek a legmagasztosabb célja lett volna az újbóli férjhez menés . Mr. Bellini halála után már nem csak érzelmei tiltakoztak, hanem a kétkedés is felütötte fejét hiszen gazdag özvegyként a hozománya még szebben kecsegtetett nála.

Az este hatalmas élettel telt a Roselli birtokon, folyton folyvást érkeztek a lovas kocsik, egyre nagyobb és nagyobb tömeg gyülekezett a házban. Édesapja nem tréfált mikor azt mondta lányának, hogy az összes városban tartózkodó ismerősét meginvitálta a bálba. Mindenki nyájasan köszöntette az ifjú anyát, élénken érdeklődtek gyönyörű kisfia hogy létéről, ódákat zengtek róla anélkül, hogy valaha is látták volna őt. A társaságban jelen levők nagy részét az irigység vezérelte ide, szerették volna látni azt a lányt, aki oly rafinált volt hogy egy dúsgazdag szegény ördögöt be hálózott (bizonyosan valamiféle boszorkánysággal) és annyi vagyont tudhat magáénak amennyi élete végéig jó szolgálatot tesz majd neki. Az est kezdett fojtó lenni Elizabet számára, a hömpölygő tömeg, a folyamatos nyájas üres beszélgetések, szavai megfontolt használata hogy nehogy rossz színben tűnjön fel,mind egyre nyomasztóbban hatottak a lányra. Türtőztette magát de végül szédülés lett úrrá rajta és pánik hangulatban indult egy kis friss levegőért a terasz irányába. Az ember tömeg megindult a vacsora asztalhoz így Elizabet-nek alkalma volt egy pillanatra feltűnés nélkül kisétálni a teremből. Az ajtó felé pillantva, a ritkuló tömegből előtűnt egy számára nagyon kedves arc. Daliás termetét jól hangsúlyozta egyenruhája, szőke haja arany keretbe fogta lágy vonású férfias arcát. világító kék szemei a legszebb emlékeket idézték Elizabet szívében ami mostanra már nem a levegőtlenség okozta kellemetlenségtől dobogott hevesebben.

Hans...suttogta Elizabet...

Ott a terem másik felén állt Hans Romano, Elizabet egykori legjobb barátja és egyben legkedvesebb embere életének.

Hans felé pillantott és nem habozott, határozott léptekkel indult Elizabet felé. A lány iménti boldogságát felváltotta a nyugtalanság az utolsó elválásuk miatti aggodalma,mely csöppet se volt barátságos. Ám Hans Romano tekintetében nyoma se volt ridegségnek vagy közönynek, helyette a rég nem látott kedves mosollyal és daliás meghajlással köszöntötte Elizabet-et.

-Mrs. Bellini, örülök hogy újra látom- köszöntötte tisztelettudóan Hans.

Elizabet először csalódottságot érzett, Hans szájából egyáltalán nem csengett jól a Mrs. Bellini megszólítás, ám tudta jól hogy az illem megkívánja a helyes magaviseletet társasági körökben így Elizabet és udvariasan köszöntötte.

Szintúgy örömmel tölt el hogy elfogadta a meghívást és tiszteletét tette nálunk! Annyi magasztos dolgot hallottam már önről hogy mindenképpen szerettem volna még találkozni önnel mielőtt újra útnak indulok...- ezután Elizabet elhalkult, nem is értette miért kellett felhoznia a közelgő utazását. Tán valamiféle hirtelen érzelemnyilvánítást várt volna a férfitól ezt hallva, ám Hans arcán csak egy apróbb csalódottságot vélt felfedezni. Érezhető volt a levegőben a feszültség kettőjük között, nyájasan társalogtak ugyan de elég kurtán, Elizabet zavarában úgy érezte magát mint egy éretlen gyereklány aki folyton belesül a mondandójába ha a szívszerelmével kell beszélnie. A vacsora asztalnál szemközt foglalt helyet Hans Romano. Bőséges menüsort állított össze Mrs.Roselli, nem spórolt semmin és ami Mr. Rosellit illeti, rendkívűl figyelmes vendéglátó volt, életkedve láthatóan visszatért mióta lánya és unokája hazatért. Folyvást a kis Nicholasról mesélt vendégeinek. Elizabet mellett az igen harsány és felettébb közönséges Mrs.Bianchi ült. Pletykák egész tárházával szórakoztatta a körülötte ülőket. Elizabet mindig jókat kacagott az ilyen egyszerű emberek leleményességén, csodálta tehetségüket a jövőbe látás képességére. Történeteit oly hevesen magyarázta Mrs. Bianchi hogy a balján ülő férje nem győzött arrébb hajolni a vacsora asztalnál nehogy kiverje kezéből poharát. Elizabet csak hatalmas lélekjelenlétének köszönhette hogy nem tört fel belőle harsány kacagás ezt a parádés előadást nézve. Majd hogy figyelmét elterelje, inkább Hansra pillantott. Ekkor vette csak észre hogy a férfi végig őt kémlelete s mikor tekintetük találkozott, széles mosollyal nyugtázta Mrs. Bianchi előadását. Innentől fogva folyvást egymásra pillantottak és így kommunikálták le az est eseményeit egymás közt. Szavak nélkül, egymás gondolataiban olvasva, ahogy régen is tették azt.

A vacsora végeztével a táncparketten gyülekeztek a fiatalok, míg az idősebbek a kártya asztalnál töltötték idejüket. Fiatal hajadon lányok repesve várták kérőiket, míg anyjuk élénken figyelte vajon melyik úr is lenne a legmegfelelőbb parti leányuk számára. Elizabet ebben a percben nem találta a helyét. Nem érezte úgy hogy a kártya asztal idős tagjai között lenne a megfelelő lennie de az ifjú hajadonok között se lelte helyét a táncparketten. Fiatal özvegységével kirekesztettnek érezte magát s nem tudta igazán hová is tartozik. Látva zavarát (no és minden egyes gondolatát ) Hans Romano lépett mellé és gyengéden megérintette karját.

- Lenne kedve esetleg levegőzni egyet?

Elizabet mérhetetlen hálás volt a férfinak hogy kimentette szorult helyzetéből. A tánc kezdetével szép lassan a hatalmas terasz felé vették útjukat.

A Hold fényesen ragyogott a sötét égen, csak a levegő enyhe csípőssége jelezte az ősz jelenlétét a tájon. Elizabet és Hans a terasz legtávolabbi szegletében foglalt helyet, ahonnan jól láttak mindent ám ők a félhomály nyújtotta menedékben elrejtőzhettek. Immár végre fesztelenül tudtak társalogni, nem volt más fültanúja beszédüknek csak a házmellet álló fűzfa hosszú, teraszra nyúló ága.

Hosszas hallgatás után Elizabet törte meg a csendet:

- Nagyon sajnálom ami az édesapjával történt...szavamra mondom ez idáig senki sem tájékoztatott sajnálatos haláláról, akkor biztos haza utaztam volna a temetésére és hogy részvétemet fejezzem ki.

Hans komoran lehajtotta fejét.

- Köszönöm részvétét, de nem vártam volna el hogy ennyit utazzon miattam, a temetések mindig lehangolóak és ezt a jelenlétével se viselhettem volna jobban.- felelte

Elizabetnek ugyan ezt mondta ám az igazság merőben más volt és ezt Elizabet is nagyon jól tudta.

- Ám jól esik kedvessége hogy megemlítette- folytatta Hans jókedvet erőltetve magára.

- Ezt nem kedvességnek szántam, teljes szívemből így éreztem volna helyén valónak azok után amit atyja iránt éreztem! igazán jó szívvel gondolok rá és mélyen megrendített váratlan elhalálozása.

- Valóban? nos, akkor talán nekem volna okom sajnálkozni, hogy nem értesítettem önt idejében. Tudja tán a gyász miatt nehezemre esett a gondolkodás. Remélem nem sértettem meg hanyagságommal! hogy jobbá tegyem hibámat szívesen elsétálok önnel egyik délután felkeresni nyughelyét.

- Szívesen venném, ha eljönne velem! és ha esetleg ideje engedi, meginvitálnánk estebédre is. Talán nem lenne ellenére ha megismerhetné a kisfiamat is.

- Örömmel találkoznék az ifjú úrral, sok szép dolgot hallottam róla az est folyamán.

- Ó igen én is... már szinte úgy tűnt hogy nem is az én gyermekemről beszélnek hisz ennyire azért nem egy szent fiúcska elhiheti ha mondom!

Elizabet és Hans egymásra mosolyogtak, majd az illemszabályoknak megfelelően visszasétáltak a bálterembe mielőtt még bárki pletyka tárgyává tenné őket.

A bál vége felé Elizabet már nagyon fáradt volt, egyetlen vigasza a körülötte levő tömegben csak Hans volt. A férfi végig kitüntette figyelmével, biztonságban érezte magát társaságában s menten új erőre kapott valahányszor csak rápillantott. Bár nem sejtette, de a szemfüles Mrs. Bianchi idejekorán kiszúrta a bimbózó románcot és a bál végeztével nem volt rest odasúgni Elizabetnek észrevételét melytől a lány menten elpirult. Biztosította róla hogy nála a titka jó helyen lesz de az esetleges kézfogójukra mindenképpen meghívást vár. Majd harsány kacajok közepette távozott a teremből.

Elizabet hosszasan nézett utána. Ezúttal nem tartotta annyira vidám dolognak Mrs. Bianchi pletykálkodását. Haragudott amiért olyan érzelmeket akar bemagyarázni amik nem valósak, hiszen Mr. Romano nem más mint egy régi barát... vagy tán mégse?